Eltelt már néhány hét mióta utóljára a blogba írtam. Más jellegű elfoglaltságaim miatt erre már nem maradt időm, de természetesen olvastam közben, nem is keveset, majd bepótolom a lemaradást. Mármint ami a bloggolást illeti.
Ma azonban mégsem egy könyvről fogok írni, hanem egy sorozatfilmről, annak is az első epizódjáról. Bár az, hogy nem könyvről írok nem állja meg a helyét, mert a sorozat alapja J. R. Ward Fekete Tőr Testvériség sororzatának első könyve, az Éjsötét szerető.
Igen, a Passionflix és Tosca Musk sorozatot csinál a népszerű könyvszériából, tele volt vele az internet, mindenki lelkesedett – vagy épp szkeptikus volt –, jómagam is, hiszen rajongója vagyok a Fekete Tőr Testvériség vámpírjainak (ki gondolta volna, mikor első nekifutásra messze dobtam a könyvet, amiért a fél világ sikítozott gyönyörében).
Az igazat bevallva, a Bridgerton bukása után – mert az egy orbitális bukás, akárhonnan nézzük, mert a filsorozatnak nem sok köze van a könyvekhez – volt bennem egy adag szkepticizmus azt illetően, hogy mennyire fognak belenyúlni az eredeti történetbe. Sőt! A filmezés kezdetéig azt is erősen kétségbe voltam, hogy egyáltalán lesz-e belőle valami (lásd: Jodi Ellen Malpas Ez a férfi könyve, amit szintén a Passionflix harangozott be, aztán nem lett belőle semmi).
Ha jól tudom az első szezonnak hat része lesz és ebből már kettő elérhető azok számára, akik Passionflix előfizetők. Én úgy gondoltam, hogy nem fogom megnézni addig, míg az összes rész elérhető nem lesz, akkor feláldozok egy estét és fél éjszakát, hadd halmozzuk az élvezeteket (vagy nem – annak függvényében, hogy milyen hatással lesz rám)
Nem tudtam ellenállni, és az este megnéztem, az első epizódot – a többivel várok, bár nehezemre esik nem azonnal lecsapni rájuk.
No, de beszéljek magáról a filmről, ami kellemes meglepetést okozott abból a szempontból, hogy igenis, hűen követi mindazt, amit Ward annak idején a könyvében megírt, bár azt is el kell mondanom, hogy igazándiból nem sok minden történt, hiszen az epizód addig tart, míg Wrath másodszor is meglátogatja Beth-t a lakásán – akik olvasták a könyvet tudják miről beszélek. Akik nem, és szeretik a vámpírokról szóló történeteket, azoknak van idejük elolvasni és megszeretni – bár ez személyes ízlés kérdése.
Ami a szereposztást illet... hát nagyon vegyes érzéseim vannak. Mindenkinek megvan a saját elképzelése arról, hogy milyennek képzeli el a szereplőket, amikor a könyvet olvassa. Hát én nem igazán ilyennek láttam őket, és első blikkre azt mondanám, hogy a fiúkra (mármint a testvériség vámpírjaira) ráfért volna úgy plusz tíz év, mert így nagyon kamaszosak. Sőt, Z-re akár több is, Rhage pedig olyan, mint egy elfuserált dzsigoló. Bár azt is el kell mondanom, hogy a testváriség tagjai ebben az epizódban csak pillanatokra jelentek meg, minden bizonnyal a további részekben nagyobb szerephez jutnak.
Aki olvasta a könyvet az tudja, hogy az Éjsötét szerető Wrath, a vámpírkirály és Beth, a félig halandó története, ezért ők vannak fókuszban. Wrath, olyan amilyen, számomra nem volt elég férfias, elég félelmetes, és a színészi munka sem nyűgőzött le, de az őt megformáló Robert Maaser teste egy műalkotás, és ezt a műalkotást teljes natúr szépségében megcsodálhattam. Kétszer is.
A Beth-t alakító Olivia Applegate sem volt egy szerecsés választás, legalább is az én ízlésemnek, mert koránál és a karakternél idősebbnek néz ki, meg nekem antipatikus. Viszont játszani azt tud!
Akit szerintem nagyon eltaláltak, az Mr. X, Butch és Fritz. Ők nagyon ott vannak a karakterben. És személyes kedvencem Bo, a macska, a koromfekete dorombológép.
Összességében ez egy nagyon ígéretes indítás volt, reménykedem, hogy ilyen lesz a folytatás is. Tehát, ha tehetitek nézzétek meg.