Oldalak

2019. november 3., vasárnap

Lucinda Riley – A szerelmes levél


Titkot őrizni veszélyes játék…
London, 1995 
Amikor nemzedékének egyik legnagyobb színésze, Sir James Harrison kilencvenöt évesen meghal, nemcsak egy gyászoló családot és egy rendkívül gazdag életművet hagy maga után, hanem egy felkavaró titkot is, amely az egész országot megrendítheti… 
Joanna Haslam, a fiatal, ambiciózus újságíró kapja meg a feladatot, hogy közvetítsen a legendás színészóriás gyászszertartásáról. Egy jól sikerült írás sokat lendíthetne a karrierjén, Joanna figyelmét a gyászoló hírességek helyett mégis egy ismeretlen, idős hölgy köti le. Sötét titkot sejt a csillogó felszín alatt: a rejtély kulcsa egy levél lehet, amelynek tartalmát hetven éve próbálják titokban tartani. Vakmerő lépés olyan játékba kezdeni, amelynek nem vagyunk tisztában a szabályaival, és Joanna is egyhamar rádöbben, hogy ezúttal egy jó sztorinál sokkal több forog kockán. Valaki vagy valakik bármit megtennének azért, hogy a szerelmes levél titka örökre rejtve maradjon a nagy nyilvánosság előtt. 
A szerelmes levél egyszerre megkapó családregény és sodró lendületű krimi, amelynek szálait ezúttal is a két legnagyobb játékos alakítja: a hatalom és a szenvedély.


General Press, 2019
Eredeti cím: The Love Letter, 2018 (Lucinda Edmonds: Seeing Double, 2000)



Kedvelem Lucinda Riley írásait, de nem állítanám, hogy elvakult rajongója lennék. Szinte minden magyar nyelven megjelent írását olvastam – az Éjféli rózsa az egyetlen, amit első próbálkozás után feladtam, de nem zárom ki, hogy valamikor ismét teszek vele egy próbát –, vannak írásai melyeket nagyon kedvelek, és olyanok is, melyeket kevésbé.
A szerelmes levél című könyve 2019 augusztus elején jelent meg a General Press Kiadónál, és bizony hetekig tologattam, míg rávettem magam az olvasásra. Ennek egyszerű oka volt: a szerző A hét nővér sorozata, melynek utóbb magyarul megjelent ötödik része (Holdnővér) már nagyon követte a sorozatra jellemző sablont, és nem igazán tudott lekötni, annak ellenére, hogy még mindig érdekel a nagy titok és szemfényvesztés, ami az örökbefogatott lányok története mögött áll. Mert, hogy abban a történetben semmi nem az, aminek látszik (különösen a titokzatos Pa Salt), arra akár mérget is vennék.
A fülszöveg tartalmán kívül semmit nem tudtam erről a könyvről, tehát meglepetésként ért a szerző megjegyzése mindjárt a könyv elején. Az ilyesmit általában a könyv végén szokták elkövetni, de olvasás után nagyon is egyetértettem azzal, hogy ennek itt volt a helye.
Miről is szól ez a szerzői megjegyzés? Tulajdonképpen egy rövid infó a könyv keletkezéséről és arról, ami utána következett. A történet eredetije 2000-ben jelent meg először, Lucinda Edmonds név alatt (a szerző addig ezen a néven publikált) és Seeing Double (Kettőslátás) címmel. Annak ellenére, hogy a történet fikció, a könyv nem aratott osztatlan sikert, kényes témája miatt a szerzőt évekig parkolópályára tették. A kényes téma pedig a brit királyi család, akinek abban az időben rengeteg összeesküvés-elmélettel kellett szembenéznie, ez a történet pedig újabbakra adott volna okot, hiszen pihentagyúak mindig vannak és lesznek.
2018-ban a történet kapott egy újabb esélyt, hiszen az eredeti megjelenés időpontját övező szóbeszédek már csitultak, és idén magyar nyelven is olvashattuk A szerelmes levél címmel.
A történet egyszerre családregény, thriller, szerelmes történet vagy akár politikai krimi, melynek központjában egy, a múlt század húszas éveiben írt kompromittáló szerelmes levél áll – micsoda meglepetés, ugye? Minden ami történik ennek a réges-régen megírt levélnek rendelődik alá, mindenki ezt akarja megszerezni, akár emberéletek árán is, mert, ha a tartalom nyilvánossságra kerül, az akár a morarchia végét is jelenthetné.
Amikor ez a történet íródott, a brit királyi család éppen nem állt valami előkelő helyen alattvalóik népszerűségi listáján, és a könyv tartalmát tekintve egy kicsit sem csodálkozom, hogy a szerzőt leírták és évekig nem jelenhetett meg egyetlen könyve sem.
A történet hősnője (a címadó szerelemes levelen kívül) Joanna Haslam, egy fiatal, pályakezdő újságíró és az egész cselekmény egy véletlenből indul. A lánynak ott sem kellene lennie a híres színész, Sir James Harrison temetésén, mert egyrészt szabadnapos, másrészt dögróváson van, de mint pályakezdő, akkor kell pattannia, amikor főnöke utasítja. A gyászszertartáson pedig teljesen véletlenül egy idős nő mellé ül le. Ez pedig egy olyan eseménysorozatot indít el, melynek egyetlen szabálya van: ne bízz senkiben! Se a szerelmedben, se gyermekkori barátodban, se munkatársadban, lassan a családodban sem. Joanna Haslam körül pedig rengeteg ember van, számuk egyre növekszik, és mind ugyanazt akarja: a levelet, vagy az információt, hogy meddig jutott el a lány a nyomozásban.
Lucinda Riley története két dologról szól: hatalomról és szenvedélyről. Igen, el tudom hinni, hogy a hatalom mindenre képes, azért, hogy titkait megőrizze, nem riad vissza a megfélemlítéstől, a mocskos módszerektől és a gyilkosságtól sem – bár ismét elmondom: a történet fikció.
Az én olvasatomban ez a szerző messze legjobb könyve volt. A cselekmény pörgött és Riley nagyszerűen építette fel, mindig csak egy apró információmorzsát dobva az olvasónak, hogy ébren tartsa a figyelmet. Meglepő volt, botrányos, véres… és szenzációs. Mikor azt hittem már sínen vannak a dolgok, akkor meglepetésszerűen jött még egy csavar, ami új löketet adott a történetnek és más megvilágításba helyezte a dolgokat.
Imádtam! És ízlések, meg pofonok…



A szerző nevéhez kapcsolódó bejegyzések: