Ella Maise – Akarlak Adam Connor

Kérdezheted persze, hogy ki a fene az az Adam Connor. Ez a nemrégiben elvált Oscar-díjas filmszínész mostanában költözött be a szomszédunkba a kisfiával. Ő a legdögösebb lélegzetelállító szuperhím és egyben a legmegáltalkodottabb agyafúrt gazember, akivel valaha is találkoztam.

Teljesen őszintén kérdezem, te talán nem kukucskáltál volna át a kerítés fölött, hogy egy gyors pillantást vethess rá, remélhetőleg, amikor meztelen? Nem olvadtál volna el a boldogságtól, ahogy edzés közben bámulod, miközben az ötéves kisfia beszél hozzá? Említsem talán meg ezeken felül a hasizmát, a nadrágjában azt a hatalmas duzzanatot vagy a lenyűgöző izmos karját? Szóval azt mondod, hogy te nem leskelődnél utána? Hát persze… 

Nekem természetesen eszembe se jutott, hogy betörjek hozzá, vagy magánlaksértést kövessek el, igazából az járt az eszemben, hogy felajánlom neki, hogy a fejét a vállamra – vagy talán a cicimre – hajtva sírhassa ki magát (a válása miatt), ám ehelyett az a gazember egy apró kis félreértés után elintézte, hogy rács mögé kerüljek. Bizony, börtönbe! Arra számítottam, hogy a köszönetét az orgazmusok végtelen áradatával fejezi ki, nem pedig, hogy börtönbe kerülök miatta!

Ezt követően már nem azt terveztem, hogy meglovagoljam és boldoggá tegyem, hanem azt, hogyan fojtsam meg. Na, de mi van akkor, ha a testem nem csupán megremegett, amikor Adam olyan édes kis aljasságokat suttogott a fülembe? Ezért senki nem tehet szemrehányást nekem. Egyébként is, mikor csókolózott utoljára ez a pasi? Ki ne élvezne egy olyan csókot, ami miatt esetleg megáll a szíve?
Csakhogy én akkor sem szerethettem volna bele, ha ő meg a fia volna a világ legcsodálatosabb ajándéka, amiben egy nő részesülhet. Persze egy szóval sem állítom, hogy ennyire szuper. Nem számít, hogy milyen ígéreteket suttog a fülembe, egy átok nem engedi, hogy boldogok legyünk. Bár én nem vagyok egy vártoronyba zárt királykisasszony, akit meg kell menteni – nagyon is képes vagyok arra, hogy egyedül is megmeneküljek –, de valahol a lelkem legmélyén továbbra is azt reméltem, hogy Adam Connor lesz a történetem hőse.

Álomgyár, 2019

Eredeti cím: To Hate Adam Connor, 2016

Ritkán teszek süllyesztőbe első könyv után egy szerzőt, tehát Ella Maisie is megkapta a maga második esélyét. Első magyar nyelvű könyve (Imádlak Jason Thorn) sem lett a szívem csücske, mert nem volt a történet sem eredeti, annyira jól megírva sem, hogy akkor kifeküdjön tőle az olvasó. De egyszer el lehetett olvasni, és mindenki megérdemel egy második esélyt – ami arra is jó volt, hogy megtudjam, Olive, az Imádlak Jason Thorn hősnője, ténylegesen hat évesen illegette-billegette magát a főhősnek, és folyatott ki száján olyan szöveget, amit még egy tizenéves is kétszer meggondolna. Elképzelhető, hogy a szerző még soha nem volt hatévesek társaságában.

Aki olvasta Ella Maisie már emlegetett első könyvét, annak e történet hősnője is ismerős. Ő az a Lucy, aki érthetetlen okokból állandóan Olive melléhez akar bújni, aki állandóan szerencsétlen gyermekkora miatt siránkozik, és aki nem akar szerelmes lenni, viszont az elköteleződés nélküli szexet imádja, és a nagy farkakat még ennél is jobban. Olyan minél nagyobb, annál jobb módon.

Nem tudom ki mennyire ismeri az Asterix és Obelix (rajz)filmeket, de Lucyról én Obelixre asszociáltam. Ugye, ő az a nagy dagadt fazon, akinek nem szabat egy cseppet sem adni a gallok csodaszeréből, mert gyermekként beesett a kondérba, amiben azt főzték. Nos, Lucy egy ajzószerekkel teli kondérba eshetett bele, mert egyébre nem tud gondolni csak a dugásra és a nagy farkakra, teljesen mindegy, hogy kihez tartozik. Most épp szingli, mert Jameson, a dugópajtása máshol kapott magának munkát. Neki viszont se munkája, se lakása, hát akkor miért is ne csövezne az előző részből ismert Jason Thorn és felesége, Olive házában, a város jobb részén, ahol tehetős emberek és filmcsillagok laknak.

Thornék szomszédja a címbeli Adam Connor, szintén filmsztár, szintén félisten, és akit Lucy rendesen kukkol a kerítésen keresztül, míg a fickó sitre nem vágja magánlaksértésért. Szívem szerint ott is hagytam volna, történet vége.

Okés, lehet vitatkozni azon, hogy mennyire volt ez szép dolog, vagy sem. Ha Lucy nem kukkol, akkor Adam Connor fia lehet belefullad a medencébe, viszont érdemes azon is elgondolkodni, hogy ki hogyan érezné magát annak tudatában, hogy egy flepnis szomszéd állandóan rajta tartja a szemét. Mert legyünk őszinték: Lucy nem igazán normális.

Túl sokat nem szeretném csűrni-csavarni ezt a bejegyzést, mert nem ér annyit az egész történet, különösen, hogy ennyire antipatikus női főhőssel ritkán találkoztam. Lucy az a típus, akinek a mellbősége nagyobb az intelligencia koeficiensénél, símán dekkol mások házában, és még annyi tapintat sincs benne, hogy leszokjon a “cicibújás”-ról, hiszen barátnője férjével osztja meg az ágyát. Lucy nagyképű, pofátlan, trágár beszédű és közönséges. Az a fajta aki előbb telekürtöli a világot terhessége hírével, azután megy orvoshoz, és nagyon kiverte nálam a biztosítékot a “terhes vagyok egy másik pasitól, te most dugj meg” attitűdjével. Az egy dolog, hogy valakinek a szülei fantáziátlanok (hogy ne mondjam kretének) és Olive-nak nevezik gyermeküket, ami testvérek között is olajbogyót jelent, de miért kell az állítólagos legjobb barátnőnek ezt fokoznia a rengeteg Bogyesszel, meg kis zöld bogyómmal?

Ez egy erotikus történet, a rosszul megírt fajtából, alpári és közönséges jelenetekkel és szöveggel. Akár jó is lehetett volna, hiszen a potenciál megvolt benne, történet is lett volna, hiszen Adam Connor a gyermeke felügyeleti jogáért küzd, fokozva a konfliktust kavar a volt felesége és rászállnak a paparazzik. Sajnos ezeket a lehetőségeket nem használta ki a szerző – legalábbis nem úgy, ahogy lehetett volna –, hanem Lucy szexhiányára helyezte a hangsúlyt.
   Bár nem láttam az eredeti angol szöveget, úgy gondolom a fordítás sem volt a topon, mert szerencsétlen Lucy annyiszor akart “jönni”, és ezen nem feltétlenül a helyváltoztatást kell érteni. Ez egy epizód egy érzelmileg sivár és szexuálisan frusztrált nő életéből és annyi.

Annak ellenére, hogy egy másik történet szereplői is megjelennek a cselekmény során, s nem is kevésszer, önállóan is olvasható. Nem kell ismerni az Imádlak Jason Thorn cselekményét, mert lesz rá utalás épp elég, hogy az olvasónak ne legyen hiányérzete.

Lehetett Adam Connor olyan dögös, mint egy félisten, rendes, hogy vényre írja fel a doki, és kész lepedőművész az ágyban – hogy a felszerelésről már ne is beszéljünk –, nekem ez akkor is felejtős történet volt, sőt, a szerző is az, akár lesznek további magyar nyelvű megjelenései, akár nem. Lehet nem csak a szerzőt, de a kiadót is el kellene engednem, mert nem igazán vagyunk egy hullámhosszon, ami a könyveket illeti. De hát ízlések és pofonok…