New Yorkból szeretettel 4
A város, amely
soha nem alszik, mindig más arcát mutatja, és mindenkinek mást kínál. A látszat
ellenére az sem lehetetlen, hogy az ember épp itt találja meg az igaz
szerelmet…
Molly
kapcsolati tanácsadással foglalkozik, több könyve is megjelent, és nagyon
sikeres blogot ír hasonló témában. Saját bevallása szerint mindent tud a
szerelemről – mármint mások szerelmi ügyeiről, mert ő a három évvel korábbi
szakítása óta nem áll szóba férfiakkal. Egyetlen társa Valentine, a kutyája.
Daniel válóperes ügyvéd, aki alapvetően ellenzi a hosszú távú
elkötelezettségeket. Jelmondata: „Ha nem bonyolódsz komoly kapcsolatba,
megspórolsz magadnak egy csomó fájdalmat.” Aztán egyszer csak észrevesz egy
gyönyörű lányt, aki minden reggel a New York-i Central Parkban kocog a
kutyájával. Gondol egyet, és kölcsönkér egy kutyust, hogy megismerkedhessen a
nővel…
HarperCollins,
2018
Eredeti cím:
New York Actually, 2017
A New Yorkból szeretettel sorozat negyedik
része, és még mindig nem értem, miért nem volt jó az angol sorozatcímben szereplő
Manhattan, ami lényegében New York egy kerülete. Csak és pont. Ez nem is
annyira bizarr, mint más kiadóknál (nem nevezem meg, hogy még ennyi reklámot se
kapjon) tapasztalt könyvcím fordítások.
Nem vagyok a
sorozat rajongója, alapból az “egynek elmegy” kategóriába soroltam a részeit, melyeket igenis el lehet olvasni, ha kellően fáradt és agymosott az ember lánya,
vagy ha nagyon kihegyezettek az érzékei a habos-babos szerelmi varázsra, mert a
szerző néha túlzásba viszi a csöpögős romantikát, legalábbis az én ízlésemnek,
de hát nem vagyunk egyformák, ahogy ezt szoktam én mondogatni.
Nos, ismét New
York és ismét az előző részekből már ismert társaság – bár ők csupán
epizódikusan fognak ebben a részben megjelenni. De azért jó néhány mondat
erejéig velük is foglalkozni, megtudni, hogy éppen hogyan működik a kapcsolatuk
és tart-e még a rózsaszín köd.
Végy egy sikeres
válóperes ügyvédet, aki azért lett az ami, mert… és adj hozzá egy párkapcsolati
tanácsadót, aki valamikor, egy másik kontinensen tévésztár is volt. Aztán mikor
csúnyán átverték és minden szempontból ellehetetlenítették, akkor fülét-farkát
behúzva elmenekült, ahelyett, hogy kiállt volna magáért és a maga igaza mellett.
Ugye, a pszichológus is emberből van és rendelkezhet nagyon csekély érzelmi
intelligenciával. Ő Molly, a történet hősnője, aki most blogot vezet, meg
nagyon okos könyveket ír a párkapcsolatokról. Az internetes világ által biztosított anonimitás védelmében ő már egy mini-celeb, a téma szakértője és nagyon népszerű. Valójában állandóan attól retteg, hogy
valaki rájön az ő szégyenletes titkára, és arra, hogy kicsoda is valójában.
Bizarr vagy
sem, de párkapcsolati tanácsadó létére Molly magánélete a sivatagnál is
sivárabb és állandó társnak egy csodálatos dalmatát választ, Valentine-t,
akivel reggelente együtt szokott kocogni a Central Parkban. Nemcsak párkapcsolata nincs, hanem barátai sem igazán.
A parkban látja meg
Daniel, a válóperes ügyvéd, aki képes húgaitól egy kutyát kölcsönözni, csakhogy
megismerkedhessen Mollyval. A húgokkal már többször is találkozhattunk az előző
részekben, hiszen Fliss és Harriet állatmentéssel foglalkozik… vagy valami
hasonlóval, és epizódikusan már előfordultak itt-ott.
A többi már
kiszámítható és semmilyen meglepetést nem okoz. A hősnőt semmiképpen nem tudtam
sajnálni azért, mert anyja korán elhagyta. Ez csak egy kifogás volt arra, hogy dagonyázzon
az önsajnálatba és kapcsolatai kudarcát lerázza magáról: nem tudok szeretni,
mert az anyám nem szeretett engem. Tuti nem kérnék párkapcsolati tanácsot egy
ennyire szánalmas nőtől.
A történet
fénypontja a két kutya volt: Valentine, a tökéletes dalmata és a csajozás miatt
kölcsönkért német juhász. Ők határozottan feldobták a hangulatot és számtalan
mosolyfakasztó epizódott is generáltak.
Nekem ez
egyszer olvasós marad, akárcsak a sorozat előző részei. Valószínűleg a
folytatásokat is elolvasom majd – jobb híján –, mert azért vannak napok, amikor
az ember lányának pont az ilyen habos-babos romantikától csöpögő történetek a
menőek (nálam most éppen nem). De, ugye, ízlések és pofonok…
