A 31 éves
Annie McDee-nek nemrég bomlott fel egy hosszú párkapcsolata. A lány rosszkedvű,
a munkájában se leli örömét. Épp egy lepukkant régiségboltban keresgél
születésnapi ajándékot arra érdemtelen új szeretőjének, amikor a limlomok közt
észrevesz egy elkoszolódott festményt. Csekélyke spórolt pénzéből megveszi,
aztán sietve finom, szülinapi vacsorát főz – csakhogy az ünnepelt nem jön
el.
A festmény
tehát Annie-é lesz, s ő hamarosan gyanakodni kezd, hogy talán jóval értékesebb,
mint hitte. Akaratán kívül ugyanis egyszeribe a legkülönfélébb alakok –
száműzött orosz oligarcha, kapzsi emírfeleség, gátlástalan műkereskedő –
lihegnek a sarkában, akik bármire képesek lennének, csak hogy megkaparintsák az
„ócska limlomot”. S miközben Annie megpróbálja kideríteni, ki festhette a
képet, az európai történelem sötét titkaival szembesül – de feltárul előtte egy
új szerelem lehetősége is.
Hannah
Rothschild író, filmrendező. Egész estés dokumentumfilmjeit a BBC és az HBO
sugározta, és nemzetközi filmfesztiválokon is bemutatták. Filmforgatókönyveket
ír, cikkei többek közt a Vanity Fairben, a The New York Timesban, a Harper's
Bazaarban és a Vogue-ban jelennek meg. 2015 augusztusától a londoni Nemzeti
Galéria kuratóriumának elnöke. Nagy-nagynénjéről írt életrajzi regénye Pannonica.
A lázadó bárónő 2014-ben jelent meg magyarul.
Park, 2018
Eredeti cím:
The Improbability of Love, 2015
Ezt a könyvet
abszolút a cím és a fülszöveg alapján választottam. Szerzője neve fölött
elsiklottam, s jól is tettem, mert ha utánaolvasok, hogy kicsoda-micsoda, kézbe
se fogom a művet.
Hannah
Rotschild a híres bankárcsaládból származik – nehéz elhinni, hogy létezne olyan
ember, aki ne hallott volna a bankárdinasztiáról –, s nekem komoly előítéleteim
vannak a híres emberek által írt irodalmi alkotásokkal szemben. Lehet valaki jó abban amit csinál, ami híressé tette, de ez nem föltétlenül jelenti azt, hogy
írásban is jó lesz, csupán azt, hogy a már meglevő hírnév megkönnyíti a könyv
kiadását, mert ugye van már egy húzós név, ami a marketing egy részét már el is
végezte. Ez a szerző második és pillanatnyilag utolsó regénye.
Rotschild
könyve az a kivétel, ami erősíti a szabályt, bár nem mondanám, hogy széles
körben osztatlan sikert fog aratni, első sorban azért, mert részletesen
belemerül egy olyan világba, ami nem a tömegek sajátja: a festészetbe és a műkincs-kereskedelembe.
Természetesen
nem csupán ennyiből áll a könyv, hiszen egy meglehetősen szövevényes,
sokszereplős történet is jár hozzá. Olyannyira, hogy eleinte nem is igazán
értettem, hogy ezeknek az embereknek mi közük van egymáshoz, mi a szerepük.
Ahhoz, hogy minden a helyre kerüljön végig kell olvasni a könyvet.
Mégis van egy
dolog ami ezeket az embereket összeköti, az pedig a fülszövegben már említett
festmény, amire a történet hősnője, Annie, egy ócskásnál bukkan rá és utolsó
fityingjét is kipengeti, csakhogy ajádékba adhassa új barátjának, aki sosem
érkezik meg a születésnapi vacsorára.
Annie-ről
tudni kell, hogy korán elvesztette apját, anyja pedig egész életében a
szerelmet és egy újabb társat keresett. Annie autodidakta szakács és egy hosszú kapcsolat után
költözik Londonba, összetört szívvel, szinte pénz nélkül, mert jól menő
vállalkozását hátrahagyta volt partnerének, aki egy másik nő oldalán találta
meg a boldogságot. És a körülmények úgy hozzák, hogy a Winkleman Fine Art,
többnyire festményekkel kereskedő családi vállalkozáshoz kerül magánséfnek. Ahogyan
Winklemanék vacsoráira festményekből inspirálódva főz, egy kicsit Heston
Blumenthalra, az angol séfre emlékeztetett, aki néhány éve egy televíziós sorozatot
forgatott, melynek témája a régmúlt történelmi ihletésű lakomáinak
újragondolása volt.
A történet
középpontjában az ócskásnál aprópénzért vásárolt festmény áll – maga a
Valószínűtlen szerelem –, mely nagy valószínűséggel a háromszáz évvel ezelőtt
élt Jean Antoine Watteau alkotása és különös története van, melyet maga a
festmény “mesél” el. Igen, a festmény, mint szereplő – a szerző által felvázolt
jelenkori történetet megszakítva – mesél magáról a festőről, arról, ami
keletkezését ihlette, későbbi tulajdonosairól.
Csakhogy
amellett, amit a festmény mesél, van egy másik, hozzá kapcsolódó történet is,
ami a második világháború idején a náci Németországba viszi vissza az olvasót,
oda, ahonnan Memling, a Winkleman ház vaskezű feje származik, és aki állítása
szerint túlélte a koncentrációs táborok poklát. Ez egy olyan történet, amiről
nem beszélnek az amúgy is nagyon diszkrét életvitelt folytató családban.
Említettem
már, hogy a történetnek rengeteg szereplője van és valamennyien a festményhez
kapcsolódnak valamilyen formában. Első sorban ott van Annie, aki a festmény
jelenlegi tulajdonosa és Jesse, a különc festő, aki segít neki a műalkotás
eredetének felfedezésében, majd Winklemanék, Memling és lánya Rebecca, akik
égre-földre keresik a Watteau-művet, csak hosszú ideig nem lehet tudni miért.
Továbbá
megismerünk két száműzött orosz oligarchát, akik volt hazájuk jóindulatát
értéktárgyakkal vásárolják meg, Delores Ryant, a hitelét vesztett műkritikust,
Mrs Appledore-t, lengyel származású amerikai mecénást, Alwabbi emírjét, a
műkincsgyűjtőt, Barty-t az excentrikus homoszexuális életművészt, Beachendon earljét, a Monachorum aukciósház kirakatemberét, Carlo Spinetti olasz rendezőt,
a Winkleman vőt, aki nem a hitvesi hűségéről híres és másokat is, akiknek
valamilyen módon kapcsolata van a művészvilággal, vagy a fentebb említett
személyek valamelyikével.
Azt is el kell
mondanom, hogy igazándiból egy nyugis romantikus történetre vártam, ez pedig
minden volt, csak az nem. Tartozott ugyan a sztorihoz némi romantika is, de ez
minimális volt. Ez inkább a művészvilágról szól, műkereskedelemről,
festészetről – és ez alatt nagy mesterek műveit értem, az ehhez tartozó elítről
és a vele járó sznobizmusról, és egy kicsit a náci Németországból elüldözött
zsidók vagyontárgyairól is, ami, ennyi év után is még mindig téma.
Kedveltem, annak ellenére, hogy néha túlságosan is belemerült a
művészettörténet világába. Egyébként egy nagyon jól felépített történet volt, és olyanoknak ajánlom, akik otthon vannak a témában,
másképp unalmas lehet a sok erre vonatkozó utalás, adat. Érdekes volt,
de természetesen ízlések és pofonok…