Lilian Girvan
harminchét éves. Három évvel ezelőtt a szeme láttára halt meg a férje
autóbalesetben, s ő azóta sem tud magához térni. Az őrült depresszió mélyéről
valahogy felevickélt, de továbblépni képtelen… Öngyilkos gondolatai már csak
elvétve vannak, ellátja két kislányát, és végzi a munkáját: illusztrátor egy
könyvkiadónál. Ha a húga nem segítene lelkesen és rendszeresen, talán még erre
sem lenne képes. A kiadó beíratja egy kertészeti tanfolyamra, hogy kellő
tudással és lelkesedéssel illusztráljon egy sorozat zöldségtermesztési
tanácsadó kiskönyvet. A tanfolyamon aztán véletlenszerűen összeverődött férfiak
és nők társaságába csöppen és lassan-lassan képes lesz kibújni a csigaházból.
A napsütés és a növények gyógyító hatása, meg a húga őrült ötletei szinte észrevétlenül vezetik vissza Lilit az élő (és nem csak vegetáló) emberek közé. Lehet, hogy még a szerelem is megterem egy kiskertben?
A napsütés és a növények gyógyító hatása, meg a húga őrült ötletei szinte észrevétlenül vezetik vissza Lilit az élő (és nem csak vegetáló) emberek közé. Lehet, hogy még a szerelem is megterem egy kiskertben?
Európa, 2017
Eredeti mű:
Abbi Waxman – The Garden of Small Beginnings, Berkley, 2017
A szerző első
és ezidáig egyetlen magyar nyelven megjelent könyve. Ami azt illeti angol
nyelven sincs több neki, második regénye 2018-ban várható és nagyon remélem,
hogy megjelenés után hamarosan elérhető lesz a magyar olvasótábor részére is.
Teljesen véletlen
volt találkozásom a könyvvel, nem is igazán akartam elolvasni, hiszen a témája
már sokszorosan lerágott csont: fiatal nő korán elveszíti férjét, aki egyben
nagy szerelme is, egyedülálló anyaként gürizik – meg kell a szívnek szakadni,
milyen nehéz neki egyedül két apró lánykával, s egyszer csak ott az új szerelem,
az újrakezdés, a második esély, nevezd aminek akarod. Ezt a témát már unalomig
körüljártuk bármilyen nemű is legyen az az egyedülálló szülő. Legutóbb épp Nicholas Sparks Mindig van holnap című könyvében találkozhattam egy ilyen egyedülálló szülővel, s a felsorolást lehetne hosszan folytatni, mert van honnan.
Abbi Waxman
könyve más az eddig olvasottakhoz képest, és elmondom miért. Első sorban azért,
mert a hősnő – aki maga meséli el a történetet – tárgyilagos saját magával szemben.
Nem játsza túl a lelki nyomorát, nem titkolja el öngyilkos gondolatait,
tisztában van vele, hogy gyarló és esendő, hogy egyik napról a másikra él – és ezt
nem anyagi szempontból kell éreteni. Mert Lilian még mindig nem dolgozta fel
férje halálát, bár évek teltek el a tragikus eseménytől és azóta is gyászterapeutához
jár. Ennek ellenére képes humorral és jó adag öniróniával mesélni
mindennapjairól, a rá szakadt gondokról, a tanácstalanságról, bűntudatról,
arról, hogyan vesztegeti meg édességgel lányait öt perc csendért.
Tehát itt van
nekünk Lilian, a depresszióban dagonyázó kétgyermekes özvegy, akinek mindene a
két gyermeke és a munkája körül forog. Az egyetlen aki még nem adta fel és
reménykedik, hogy csak idő kérdése és Lili ismét a régi lesz, az Rachel, a
húga, aki a baleset után rögtön kézbeveszi a kis család ügyeit.
Ahogy a
fülszöveg is írja, Lili illusztrátor és a kiadója íratja be a kertészeti
tanfolyamra, mert ez majd kapcsolódik egy jövőbeli munkához. Csakhogy hamarosan
kirúgják a kiadótól is, és Lilinek a kertésztanfolyam lesz a menedék, ahová
magával viszi lányait és meglepő módon a húgát is, aki folyamatosan megpróbálja
visszarángatni a mindennapok valóságába.
A
kertésztanfolyam pedig új lehetőségeket nyit meg Lili előtt, hiszen számára ismeretlen dologgal foglalkozik, új emberekkel találkozik, és lassan, de kötődni kezd frissen szerzett ismerőseihez, a tanfolyamot vezető Edward Bloem pedig férfiként is megtetszik
neki. Ez a vonzalom magától értetődően nem egyoldalú.
Vegyük sorra, kivel
tölti idejét hősnőnk a szombati kertésztanfolyamokon:
Első sorban a
lányaival, a koravén gondolkodású, megfontolt Annabellel és a cserfes,
szeleburdi Clare-rel,
Rachellel,
húgával, aki műtárgykereskedő, lepedőművész és őrült ötletei vannak,
Francesszel és
Eloise-zal, a leszbikus tanárpárossal,
Angelával, a
zárkózott és nehéz sorsú elvált anyával, és fiával Robbal,
Gene-nel, a
visszavonult kőgazdag bankárral, akinek természetesen fiatal felesége van,
Mike-kal, a
különc zsenivel, aki hobbijainak él és ezek a hobbik az extrém sportokhoz
köthetőek, a kertészeti tanfolyam csak egy újabb hóbort.
Ezek az látszólag
nem összeillő emberek – beleértve Lilit és családtagjait – lassan megnyilnak
egymás előtt, törődni kezdenek egymással, egymás életére befolyással lesznek.
S ehhez az
illusztris társasághoz csatlakozik sógornője és egyben legjobb barátnője, Maggie,
aki saját gondjait zúdítja a nyakába, hiszen olaszországi otthonából futott
haza, mert életközép válságban szenvedő férje lecserélte egy fiatalabb évjáratú
csinibabára. Ugye ez egy újabb klisé: a legjobb barátnő bátyjába szeret bele a
hősnő és férjhez is megy hozzá, hogy a középkorú férfi-csinibaba felállást már
ne is említsük. Hab a tortán a kiöregedett modell anya, egy végtelenül önző és
megkeseredett alkoholista, aki saját személyén kívül senkiről sem tud jót,
szépet mondani, még saját gyermekeiről sem.
Természetesen
kiszámítható a végkifejlet és senki világát nem rengeti meg ez a történet, mert
semmi újjal nem szolgál a témában, viszont a szerző stílusa egyedivé és nagyon
szórakoztatóvá teszi.
Van még egy
dolog, ami a könyv mellett szól. Nincsenek benne süti- vagy ételreceptek, a
hősnő nem nyit kávézót, cukrászdát vagy virágboltot, viszont minden fejezet
végén kertészeti tanácsokat kapunk. Olyan dilettánsoknak valót, szájbarágósan
leírva, s ha nem lenne már egyik hobbim a kertészkedés, akkor minden bizonnyal
kedvet kaptam volna hozzá.
Nagyon kedveltem
a történetet, első sorban az író stílusa miatt. Ajánlom mindazoknak, akiknek
most épp egy könnyed, humorral gazdagon meghintett olvasmányra van szükségük. Tehát ne menjetek el könyv mellett, mint ahogyan én szinte megtettem... meg természetesen az ízlések és a pofonok.
“– Anya! –
szólt Annabel, miközben a spagettit tekergette a villájára, legújabb
tudományaként. A tekergetés rendszerint jóval tovább tartott a szükségesnél, de
hiszen a gyakorlat teszi a mestert.
– Igen,
drágám? – feleltem, még egy kis sajtért nyúlva.
– Mondtam már,
hogy van fiúm?
– Nem... –
válaszoltam Rachelre sandítva. – Ki az?
– James.
Jól van, őt
legalább ismerem. Egy hús-vér kisfiú, nem képzeletbeli.
– Tényleg?
Akkor jó, őt szeretem.
Hatalmas falat
tésztát gyömöszöltem a számba, és hálát adtam Istennek az olaszokért. Spagetti,
pizza, fagylalt... Ha nem folyton a szerelmeskedéssel lennének elfoglalva, és
nem pöfögnének szüntelenül fel-alá a Vespáikkal, szerintem ők irányítanák a
világot.
– Á, nagyon
lüke. – Annabel grimaszolt. – De azért a fiúm.
– Ő is tud
róla?
– Dehogy!
Természetesen nem! – tiltakozott megbotránkozva.
Rachel
Clare-re nézett.
– Neked is van
fiúd?
– Nem, én
férjnél vagyok. – Clare szája tele volt spagettivel, de közben vigyorgott.
– Csak nem? –
Rachel tovább falatozott. – Kihez mentél hozzá?
– Frankhez.
Frank, a nevét
hallva, megcsóválta a farkát a földön.
– Ajjaj.
Tudod, hogy a férjed gilisztás?
Clare
bólintott.
– Clare, nem
mehetsz férjhez egy kutyához! – szólt közbe Annabel türelmesen, de
határozottan. Letette a villáját.
– De igen.
Kész, vége. – Ez volt Clare kedvenc szavajárása. Sokféle helyzetben mondhatta,
hogy „kész, vége”: ha a falra rajzolt, ha a padlóra pisilt, vagy ha megevett
egy cukorkát. Kész, vége, nem lehet visszacsinálni. Csupa lezárás, véglegesség.
– De az
emberek nem házasodhatnak össze kutyákkal!
– Miért ne?
Szeretem Franket.”
(Abbi Waxman – Új örömök kertje,
Európa, 2017)