A szerelem
útjai kifürkészhetetlenek…
Egy lány sok
békát kénytelen végigcsókolni, mire rálel mesebeli hercegére, de Marigold egy
igazi varangyos békát talált. A Lenoir Balett Társulat vezető táncosnőjeként a
legjobb úton halad, hogy primabalerina legyen belőle. Megvan hozzá a tehetsége,
és a társulat balettigazgatója, Sebastian Lenoir szó szerint agyondolgoztatja,
hogy Marigoldot a legjobbak közé juttassa.
De amikor egy
fájdalmas esés után hazabiceg Northumberlandbe, hogy visszanyerje az
egészségét, Marigoldnak csak egy félelme van: hogy ez az esés az álmainak is
véget vet. A gyerekkori barátja, Rafe, aki pontosan olyan elragadó, mint ahogy
az emlékeiben él, szerencsére alig várja, hogy levegye a lábáról. De vajon
várja-e még egy jóképű idegen is a kulisszák mögött?
Könyvmolyképző,
2011
Eredeti mű:
Victoria Clayton – A Girl’s Guide to Kissing Frogs
“Kevés képtelenebb dolog van a féltékenység
kiváltotta szenvedélyeknél.”*
Ezt a könyvet
nem sokkal a megjelenése után olvastam először. S a múlt héten másodszor, és azt
is elmondom miért. Ugye ez nem mostanában jelent meg, és valahogy nem
emlékeztem, hogy tényleg annyira szemét és minősíthetetlen lenne, mint ahogy a
közismert, olvasást népszerűsítő oldal “kritikusai” ott írják.
Az egy dolog,
hogy a Könyvmolyképző Kiadó többnyire fiataloknak szóló, azokat a bizonyos new
adult-young adult könyveket jelenteti meg. De csak többnyire, mert ez NEM nekik
szól. S feltételezem innen a sok negatív véleményezés, mert egyszerűen még
nincs kellő élettapasztalatuk ahhoz, hogy azt értsék, amit a szerző akar
közölni… meg természetesen az ízlések és pofonok is közrejátszanak.
Szó ami szó, a
könyv meglehetősen terjedelmes (700 oldal testvérek között is ), és az is igaz,
hogy vannak olyan részek, jelenetek, melyek fölöslegesek voltak, mert nem
osztottak-szoroztak a cselekmény szempontjából, csupán helyenként vontatottá tették a
történetet. De ettől függetlenül, második olvasás után is kitartok a véleményem
mellett: ez igenis egy jó könyv. Van cselekménye, van konfliktus – ami azt
illeti még túl sok is – vannak benne érzelmek, s bár fikció, a történet mégis
hihető.
Ugye a
kisányok nagy része megpróbálkozik a balettel, vagy mert primabalerinának
álmodják magukat, vagy mert anyuci álmodja annak őket. A könyv hősnője, Marigold
sincs másképp ezzel, azzal a különbséggel, hogy ő tehetséges és már vitte is
valamire a szakmában. A történet idején egy magántársulat vezető táncosa, és
igen, a balettigazgató agyondolgoztatja minden formában. Nem csak a próbákon, a
baletteremben, hanem bizony a szereposztó dívány is használatban van. Sebastian
Lenoir egy ilyen disznó. Kihasználja pozicióját, hogy érzéki örömökhöz jusson,
s aki visszautasítja, annak körülbelül ott ért véget a karrierje, bármilyen jó
és tehetséges legyen, mert az ajtón száz olyan prímabalerina-álmokat kergető
jelölt kopogtat, aki mindent megtesz a sikerért.
S ha ez nem lenne elég, akkor
egyetlen kritika – mert ugye a balettnek is, mint minden művészeti ágnak, vannak kritikusai –, vagy egy sérülés egyik
pillanatról a másikra véget vethet az álmoknak és a karriernek. Ez történik
Marigolddal is, mármint egy sérülés és kényszerpihenőre ítélve hazasántikál a
szülői házba lábadozni. Még az is kétséges, hogy valaha fog-e még táncolni.
Odahaza
viszont hideget-meleget kap. Szerelmi élete a csúcs fele tart, hiszen gyermekkori
szerelme, Rafe, a fess katonatiszt elsöprő iramban csapja neki a szelet, s ez olyan
mint egy valóra vált álom, mert a férfi családja a helyi előkelőségekhez
tartozik. Ugyanakkor saját családja szétesőben van. Apja, a helyi orvos, egyre
furábban viselkedik, anyja új kapcsolatot keres és lesznek ott még csúnya
dolgok is. S hogy a dolgok mégjobban bonyolódjanak, megjelenik a színen a
titokzatos, már-már egzotikus Conrad, akinek hirtelen mindenki a kedvét lesi
“Az asztal körül ülő többi férfival
összevetve Conrad olyan volt, mint egy gránátalma a krumplik között.”*
Ebben a
történetben minden van: idillikus angol táj, szerelem, megcsalás, szakmai
féltékenység, évtizedekig elfojtott düh, mocskos titkok, őrület és sokminden
más. Többek között tömény önirónia, valamint finom humor is.
“Durhamben
felszállt egy kalauz, ezért a kendőmet Siggy kosarának ajtajára dobtam. Amikor
később levettem róla, láttam, hogy a rojt felét megette, bár pontosan ezzel a
céllal tettem be a kosarába az ócska trikómat, ami – amennyire meg tudtam
állapítani – érintetlen maradt.”*
Meglehetősen
kiszámíthatatlan történet, néhol egészen bizarr, néhol vontatott. Vagy szereted
majd, vagy nem. Én második olvasásra is szerettem… de természetesen az ízlések
és a pofonok.
*Victoria
Clayton – Hol késel hercegem?, Könyvmolyképző, 2011