Széphistória 1
Az ismeretlenség homályából felbukkanó gyönyörű özvegyasszony meghódítja egy ifjú gróf szívét. A Beaufort család feje azonban nem nézi jó szemmel kapcsolatukat. Mindent elkövet, hogy eltávolítsa őket egymástól, hiszen az ifjú már vőlegény, a hölgy feslett életviteléről pedig botrányos históriák keringenek. Sötét titkok lappanganak a háttérben, két család gyilkosságba fúló engesztelhetetlen gyűlölete. A cselszövés fojtogató hálója bűnöst és ártatlant egyaránt pusztulással fenyeget. A bonyodalmak során kiderül, hogy senki sem az, akinek látszik – vagy, aki jobb, van, aki rosszabb…
Párizs, 1836
A nagyúri
szalonok csillogó világában csalás, hűtlenség, ármánykodás rejtőzik a tisztes
és előkelő felszín alatt. Úgy tűnik, ebben az álságos környezetben még a
szerelem is csupán a cselszövések eszköze. Céleste, a szép és titokzatos
özvegyasszony mesterien űzi ezt a játékot, egészen addig, amíg bele nem szeret
a nőgyűlölő Edmondba. Nőiességének egész vonzerejét latba veti, hogy meggyőzze
a csalódott férfit: létezik még igazi szerelem
Harlequin
Magyarország, 2017, 2012, 2002
Eredeti mű:
Louisa Rawlings – Scarlet Woman, 1993
Ugyanaz a
történet, két fülszöveg – az egyik a kiadó honlapjáról származik, a másik a
Molyról –, és három kiadás. Illetve a harmadik az néhány nap múlva jelenik majd
meg – gondolom semmi új nem lesz az előző kiadásokhoz képest, nem lesz
újra-fordítás (vagy igen?) csak kapott egy tetszetősebb borítót. De még ha új fordítással örvendeztetne meg a kiadó – amit nem hiszek –, maga a történet akkor is ugyanaz lenne.
Annak
ellenére, hogy bizony rég megvan a könyv, nem olvastam el mostanáig, mikoris
épp ez a bizonyos harmadik kiadás vitt rá. Gondoltam, ha a kiadó harmadszor is
megjelenteti, akkor biztos van benne valami, mert ha szemét, akkor még a
kiadónak sem éri meg.
Nem mondom,
hogy rossz volt, mert alapból más. Nem angol-szász környezetben játszódik, mint
a klasszikus romantikus regények többsége, hanem a 19. század első felében,
Franciaországban. Szereplői sem angol lordok, hanem a francia arisztokrácia és
polgárság tagjai – a főszereplő Céleste egy neves zenetanár unokája, aki
kapcsolatban állt az arisztokráciával Európa-szerte.
Ez a könyv
tulajdonképpen egy beteg elme bosszúvágyának története és ebben Céleste nemcsak
a bosszú eszköze, hanem tudtán kívül áldozat is, hiszen egy párbaj
következményeibe belehalt férje szülei, de LaGrange-ék, nemcsak fiúk halálát akarják
megbosszulni, hanem őt teszik felelőssé nemesi nevük és családfájuk
kihalásáért. És akkor még ott vannak Beauforték, akik maguk sem mindennapiak és az egész történetben csak járulékos áldozatok. Nekik csak annyi közük van az egészhez, hogy rosszkor vannak rossz helyen: Paul Beaufort udvarol a gyilkos lányának.
Azt nem értettem, hogy miért lenne az méltó bosszú az ifjú de LaGrange lovag haláláért, ha özvegye elcsábítja gyilkosa lányának vőlegényét, Paul Beaufort-t. Még akkor sem, ha ezzel lenne egy kis botrány és e miatt a de Malecot családtól (a gyilkos családja) a nagyasszony megvonná anyagi támogatását. Ez egy kicsit mondvacsinált konfliktus volt és legalább olyan zavaros, mint ahogy én itt elmondani próbáltam. Az sem derül ki soha, hogy az ifjú de LaGrange és de Malecot miért ment ölre Párizsban, aminek következménye a szerencsétlenül végződő párbaj volt.
Mint mondtam
nem volt rossz, de annyira jó sem, hogy valamikor tervbe vegyem az újraolvasását.
Elsősorban azért, mert a történet első pillanatától szigorúan ki vannak osztva
a szerepek, aki jó az végig a jó szerepében tetszeleg, a rosszak velejükig
romlottak és az őrület csak nagyobb mértéket ölt. Céleste az első pillanattól
önfeláldozó és alárendeli magát férje szülei bosszúvágyának. És áldozat is –
bár ő ezt nem tudja.
Az egyetlen
aki jellembeli fejlődést mutat, az Edmond Beaufort, aki Céleste társa ebben a
nagyon képzelet-szülte történetben – először csak azért, hogy távolt tartsa öccsétől, később pedig szerelem szövődik kettejük között. Edmond jellembeli fejlődése természetesen Céleste hatására történik, hiszen ő a pozitív hős ebben a történetben, bár ez erősen megkérdőjelezhető.
Túl sok
cselszövés, túl sok ok-okozat, kavarás és megtévesztés. Ez kissé zavarossá
teszik a történetet. És Céleste nagy önfeláldozása sem teszi őt szerethetővé –
inkább butácskának. Nem a volt férje iránt érzett szerelem tetteinek
mozgatórugója, hanem a bűntudat, amit férje szülei érbesztettek benne és
sikeresen továbbtápláltak.
Nálam ez az “egynek elmegy” kategóriában marad, nem
tervezem újraolvasni, de hát ízlések és pofonok…