A Dekameron, alcíme: Galeotto herceg
(olaszul Decamerone: Prencipe Galeotto)
Giovanni Boccaccio száz novellából álló gyűjteménye, melynek keletkezése a 14.
század közepére valószínűsíthető. (forrás: Wikipédia) Jól láttad, nem írtam el
a századot, olyan rég írták, én is meglepődtem mikor annak idején olvastam és
többször is a könyv végén levő ismertetőre lapoztam, hogy leellenőrizzem, biztosan
azt írja ott, hogy 14. század?
Mostanában a
szórakoztató irodalom szexuális forradalmát éljük, a megjelent könyvek nagy része
tocsog a szexualitástól, sokszor a pornográfia határát súrolva, mert ugye az
erotika és az erőszak mindent elad. Nos, az erotikus írások nem a 21. század
találmánya, de még a 20.-é sem, ugyanis a Dekameron novellái nagyrészt
szerelemes-erotikusak és/vagy szatírikus-irónikusak és a gyűjtemény visszakézből
ver jónéhány mai, divatos irományt.
A történet
egyszerű: az 1348-as firenzei pestisjárvány ellen tízen – három férfi és hét
nő, valamennyien tehetősek –, egy vidéki kastélyba menekül és egymás szórakoztatására
mesélnek. A történetek tematikáját mindig az előző nap megválasztott “király”
vagy “királynő” határozza meg. Tíz nap – a címe is ezt jelenti görög nyelven,
tíz mesélő, száz történet az élet dolgairól, erotikáról, az emberi gyarlóságról
tömény szatírával elmesélve. Ez a Dekameron.
Nyelvezete a
reneszánsz korra jellemző. Meglehetősen nehézkésnek és dagályosnak tűnhet, de
nem várható el, hogy egy 14. századi művet a 21. században divatos szlengre
fordítsanak le. Nevezzük inkább pajzán meséknek, sikamlós történeteknek, amik mai világunkban már kicsit sem megbotránkoztatóak.
Világszerte
ismert mű, sok más hasonlónak az ihletője – egyes források szerint maga
Bocaccio is az Ezeregyéjszaka meséit
vette alapul. S nem csak írókat ihletett, a festészetre is hatással volt. Rá lehet keresni időben hány festőnek és művészeti irányzatnak volt a múzsája a Dekameron és történetei. Sandro Boticelli egy egész képsorozatot festett a Dekameron történetei alapján, és film is készült belőle, bár jó régen.
Magyarul
először 1890-ben jelent meg először, Dekameron
vagy száz elbeszélés címmel, azóta többen és többször is újra lefordították.
Megér egy
próbát…
“Minden harc és háború az élet
megsemmisítésére tör. Egyetlen harc van, mely nem pusztulást, hanem termékeny
életet jelent: a harc, amelyet a szerelmes férfi a nő ellen visel…”
A Dekameron
száz világhírű történetét Boccaccio 1349 és 1353 között írta. Azóta se
veszítettek elevenségükből, mert az író nem éri be azzal, hogy egyszerűen
elbeszéli a szerencsétlen vagy boldog szerelmesek megpróbáltatásait vagy
kacagtató kalandjait, a tréfás vagy szomorú történeteket: elbeszéléseiben ott
kavarog korának egész társadalma, megtollasodott vagy tönkrement kereskedők,
uzsorások, művészek, kalandorok, féktelen nemesurak, ravasz kópék, huncut
parasztok, álszent, nagybélű, parázna papok, ostoba és agyafúrt törvénytudók,
orvosok. Boccaccio a középkor alkonyán már az újkor hírnöke: a vakhit helyett a
kétkedést, a józan észt, az önsanyargató vezeklés helyett a derűs életörömöt
hirdeti.
Tizenkilenc
magyar nyelvű kiadás, a legutolsó 2009-ben, az Európa Kiadótól