Ház a parton 1
Amikor Cara
elveszíti a chicagói állását, és szakít a barátjával, úgy érzi, az élete
romokban hever. Épp jókor érkezik tehát az édesanyja telefonhívása, aki arra
kéri, látogassa meg őt a mesés dél-karolinai tengerparton álló nyaralójában, és
töltse vele a nyarat. Habár az anyjához fűződő viszonya korántsem felhőtlen,
Cara visszatér a gyermekkora helyszínére. Ekkor még nem sejti, hogy ez a lépés
gyökeres életmódváltást hoz számára. Nemsokára ugyanis magával ragadja a festői
táj szépsége, a természet közelségétől a szíve kinyílik az új élményekre, és
olyan érzésekre figyel fel a lelkében, amiket korábban sohasem engedett meg
magának. A nyaraló felújítása közben esélyt kap arra, hogy kibéküljön az
édesanyjával – de vajon sikerül-e megtalálnia önmagát és a régóta vágyott
boldogságot?
General Press,
2019
Eredeti cím:
The Beach House, 2002
Nem
különösebben kedvelem Mary Alice Munroe írásait, olyannyira nem, hogy a
korábban megjelent Nyári emlékek sorozatát
végig sem olvastam, feladtam a negyedik rész elején, az ötödik pedig már szóba
sem jöhetett. Arról a bizonyos "déli" világról ír, ami Scarlett O'Harának jól állt, kortárs történetként már kicsit bizarr és nem is tartozik az érdeklődési körömbe – még szórakozás szinten sem..
Azt szoktam
mondogatni – s a blogon is már többször is leírtam –, hogy mindenki megérdemli
a második esélyt is (azta! de nyálasan hangzik ez így!). Ez volt Mary Alice
Monroe második esélye, hiszen mindenkivel előfordulhatott, hogy nem kedvelte
egy szerző valamelyik írását, sorozatát, viszont egy másik könyvét igen.
Fura lenne a Ház a partonról azt mondani, hogy az
azonos nevű sorozat része, indítókötete, akármije, hiszen csupán két könyvről
beszélünk, s a szerző nem is mostanában írta őket, tehát tovább folytatások
valószínűsége csekély, de nem lehetetlen. Igazándiból azt sem tudnám
megmondani, hogy mivel lehetne ezt még folytatni, hisz ez a könyv is eljut a
boldog végkifejletig, a következő pedig Toy történetét hozza – hogy kicsoda
Toy, az kiderül majd a történet során.
Vitatható az,
hogy miről is szól ez a történet, vagy éppen kicsoda a főhőse, mert Monroe
annyi mindent zsúfolt bele kicsivel kevesebb mint ötszáz oldalba, hogy több
könyv is lehetett volna belőle. Ez volt az egyik dolog amiért nem kedveltem ezt
a történetet.
A másik dolog,
ami határozottan idegesített az a párbeszédek hiánya volt. Van elég szereplő
ebben a történetben, de a közöttük levő kommunikáció minimális, a történet nagy
része leírásokból, belső monológokból és visszaemlékezésekből áll. Szó se róla,
Monroe nagyon szépen fogalmaz – erre gondolom a fordító is rásegített a maga
rátermettségével, de mindennek van egy határa.
S akkor ott
van még az is ami egyenesen dühössé tett: a drága jó déli mentalitás, azaz egy
nőnek egyetlen célja lehet az életben: jól férjhezmenni és hagyni, hogy a férj
gondoskodjon róla, neki pedig egyetlen feladata lenne, kiszolgálni a teremtés
koronáját és mindenben alávetni magát az akaratának és döntéseinek. Aki pedig másképp gondolkodik vagy – Uram bocsá! – másképp cselekedik, az megvetésre méltó, büntetést érdemel. A bennem
lévő feminista és dolgozó nő szabályos viszketegséget kapott ettől. Helló! Hol
élünk? A sötét középkorban?
Igen, tudom,
hogy a történet fikció, viszont azt is tudom, hogy a valóságban is nagyon is
jelen van ez a mentalitás, az úrinő fogalma, mely generációról generációra
öröklődő – mondjuk a mi tájainkon kevésbé (bár nem kizárt), de a nyugati
társadalom tehetősebb részeiben annál inkább.
Nos, a
történet egyik szereplője, Olivia (Lovie a történetben) Rutledge egy ilyen déli
úrinő. Azt hiszem az életben nem gyűlöltem ennyire hősnőt, mint őt, és egyetlen
pillanatig sem tudtam sem szimpátiát, sem sajnálatot érezni iránta, s ami azt
illeti mentegetőzéseit és motivációját sem tudtam elfogadni. Ugyanis Olivia
Rutledge hagyta, hogy erőszakos férje terrorizálja őt és gyermekeit,
végignézte, amint ugyanaz az erőszakos fazon bátalmazza gyermekeit, hagyta magát
kisemmizni vagyonából és ami számomra megbocsáthatatlan: különbséget tett
gyermekei között csupán csak azért, mert az egyik fiú volt, a másik meg lány.
És aki még az utolsó tulajdonáról is gondolkozik, kire hagyja, netán a fiától
származó unokákra? Vagy a környezetvédőkre?
S mindezt, most, a huszonnegyedik óra utolsó perceiben el akarja intézni, jóvá akarja tenni. Mert Olivia Rutledge haldoklik, hetei vannak hátra és megszólalt a lelkiismerete. S hogy csinálja, hogy titkai ki ne derüljenek? Mert fél lábbal a sírban is az a legnagyobb gondja, hogy nehogy már a külvilág fele mutatott tökéletességére folt essen.
A környezetvédelem – helyesebben a határtalan teknősimádat – volt amivel szintén túlzásba esett a szerző – legalábbis az én olvasatomba. Szép dolog a környezetvédelem, a veszélyeztetett fajok mentegetése, de aki ezt a saját gyermeke elé helyezi… Azt is megértettem, hogy ez volt Olivia mentsvára, de talán nem kell az ilyesmit a fanatizmusig elvinni. Én is szeretem a kutyákat-macskákat, de attól még a gyermekemet nem egy állatfajról neveztem el, mint Olivia. Lányát ugyanis Carettának hívják, ami az álcserepes teknős tudományos neve, Olivia pedig fanatikus teknősmentő.
S mindezt, most, a huszonnegyedik óra utolsó perceiben el akarja intézni, jóvá akarja tenni. Mert Olivia Rutledge haldoklik, hetei vannak hátra és megszólalt a lelkiismerete. S hogy csinálja, hogy titkai ki ne derüljenek? Mert fél lábbal a sírban is az a legnagyobb gondja, hogy nehogy már a külvilág fele mutatott tökéletességére folt essen.
A környezetvédelem – helyesebben a határtalan teknősimádat – volt amivel szintén túlzásba esett a szerző – legalábbis az én olvasatomba. Szép dolog a környezetvédelem, a veszélyeztetett fajok mentegetése, de aki ezt a saját gyermeke elé helyezi… Azt is megértettem, hogy ez volt Olivia mentsvára, de talán nem kell az ilyesmit a fanatizmusig elvinni. Én is szeretem a kutyákat-macskákat, de attól még a gyermekemet nem egy állatfajról neveztem el, mint Olivia. Lányát ugyanis Carettának hívják, ami az álcserepes teknős tudományos neve, Olivia pedig fanatikus teknősmentő.
Említettem
már, hogy a történetnek rengeteg szereplője van, hiszen ugyanolyan fontos
szerephez jut Cara, Olivia lánya, aki húsz év után tér haza a szigetre és
teljesen más mint anyja, valamint Toy, a tizenéves lány, akit Olivia befogad a
házába. S mellettük felbukkannak a család további tagjai, régi barátok s természetesen a teknős-brigád tagjai is.
Összességében
ez a történet a déli mentalitásról szólt és a környezetvédelemről… meg
agymosott, önbecsülés nélküli nőkről, és minden sorát gyűlöltem. Az hiszem, lassan kijelenthetem, hogy Mary Alice Monroe nem nekem írja történeteit, de hát nem vagyunk egyformák... meg ízlések és pofonok...