Milyen jól
ismered a barátaidat?
Négy barátnő.
Öt levél. Egy titok.
Joni, Trina,
Deb és Eden.
Az iskola első
napjától fogva barátok. Ahogy ők mondják: a legjobb barátnők, mindörökre.
Most már
harmincasok, és közbeszólt a való élet: férj, gyerekek, munka. Joninak azonban
támad egy ötlete, amely segít felfrissíteni a kapcsolatukat. Mindegyikük ír
egy-egy névtelen levelet, így osztja meg a barátnőivel, mi történik valójában
az életében.
Ám ahogy előtörnek a vallomások, Joni kezdi elveszíteni a hitét több évtizedes barátságukban.
Ám ahogy előtörnek a vallomások, Joni kezdi elveszíteni a hitét több évtizedes barátságukban.
Düh.
Vádaskodás. Vágyakozás. Csalás.
Aztán talál
még egy levelet. Egy ötödiket, amelyet sosem kellett volna elolvasnia. Olyan
nagy titkot tartalmaz, hogy az írója meg akarta semmisíteni. És Joni most azon
tűnődik, vajon igazán ismerte a barátait?
A népszerű
írónő, Liane Moriarty húgának botrányos, áttörő világsikert hozó regénye
megragad és nem enged el, elgondolkodtató, intrikákkal és titkokkal teli
olvasmány.
Művelt Nép,
2017
Eredeti mű:
Nicola Moriarty – The Fifth Letter
Eddig semmit
nem olvastam az ausztrál Moriarty nővérek egyikétől sem. Sem angolul, sem
magyarul, sem Nicolától – akinek ez az első, magyar nyelven is megjelent regénye,
sem híresebb nővérétől, Liane-tól, akinek már négy könyvével is találkozhatott
a magyar olvasóközönség. Viszont csupa-csupa jót és pozitívumot olvastam,
hallottam róluk, erről a könyről is, tehát bizakodón vágtam bele.
Ennyi idő után
már igazán megtanulhattam volna, hogy az agyondícsérés és szuperlatívuszok
használata kizárólag azt a célt szolgálja, hogy eladja a könyvet, hiszen a kiadónak
profitot kell termelnie, mert erről szól ez a világ.
Ugye itt van a
fülszövegben említett négy nő: Joni, Trina, Deb és Eden. Négy különböző
személyiség, négy különböző élettörténettel. Az iskola első napjától barátok. S
miért pont ők négyen? Azért mert osztályfőnökük lelkendezik, hogy valamennyiük
családneve C-vel kezdődik és a skorpió jegyében születtek. Gyenge alap egy olyan
barátsághoz, amit tulajdonképpen Joni makacssága és valakihez tartozni vágya
hozott össze csellel, csalással, hazugsággal.
Minden
előrejelzés ellenére ez a barátság kitart éveken keresztül, még akkor is,
amikor mind a négyen férjhezmennek, gyermeket szülnek, változnak. Csakhogy Joni
nem tudja elfogadni ezt a változást, azt sem, hogy most már más a
viszonyuk, már nincs annyi idejük egymásra, hogy mások a prioritások, nem az
öri-bariság ápolása. Ő ugyanazt akarja visszakapni, ami az iskolában volt, és
magánügyi problémáit ezzel takarva, lelkesen szervezi a néhány napos közös nyaralást.
Itt vetődik
fel a titokmegosztás ötlete is, s történik ez névtelenül. Csakhogy az egyikük
hazudik a levélben, egy másik pedig meggondolja magát, megsemmisíti eredeti
levelét és egy másikat ír helyette. Csakhogy a levél nem ég el teljes
egészében, a számítógépben is visszanyomoztható a teljes szöveg, ami
felkavaróan őszinte és megdöbbentő.
A négy nőnek
lassan rá kell jönnie, hogy éveken keresztül tapintatból, vagy akár irigységből
folyamatosan hazudtak egymásnak, de sajanálatos módon önmaguknak is, hogy nem
ismerik azokat az embereket, akiket a legjobb barátaiknak tartottak, hogy semmi
sem lesz többé olyan, mint volt.
A négy nő
közül Joni az aki kicsivel több szerepet kap a történetben, hiszen az egész úgy
kezdődik, mint az ő gyónása, ami nem is lett volna rossz, ha a szerző megtartja
ezt a vonalat és Joni szépen tovább mesél. Csakhogy ez nem így történik,
legalábbis nem végig, hiszen néhányszor a szerző maga vette át a mesélő
szerepét, minek következtében arra is kellett figyelni, hogy akkor most éppen
kinek a szemszögéből látjuk ezt a történetet és miért.
Talán jobb
lett volna, ha a szerző nem akar annyi mindent belesűríteni ebbe a rövid
történetbe – mert a könyv, terjedelmét tekintve, igazándiból inkább kisegény – hanem csupán
néhány dologra koncentrál, amit bővebbel is kifejt.
Például
dícséretes, hogy enyhe ejnye-bejnyeként kitér a magánélet interneten való
kiteregetésére (Joni a nyaralásból mindent twittel és fotókkal is dokumentál), valamint a virtuális világban használt szlengre is. Ezzel valamennyien
tisztában vagyunk és fölösleges is volt, mert semmi jelentősége nem volt a történet szempontjából.
“– De mi a baj
a „hashtaggel” egyébként? Az internetes beszéd mára már teljesen polgárjogot
nyert. Hamarosan már nevetni sem fogunk, ha valaki mond valami vicceset, csak
annyit mondunk, hogy ‘LOL’.”
Azt sem igazán
pontoztam, hogy a felnőttkori viselkedést kizárólag a gyermekkorban ért traumák
számlájára írta. Ez annyira pontatlan és közhelyes volt. Ha valaki olyan
fogalmakkal dobálózik, amiket nem ismer, akkor olvasson utána tudományos
szaklapokban, mert néha nem elég, ha a Gugli és a Wikipédia a barátja.
Nem mondom,
hogy rossz volt, de annyira jó sem, mint ahogy a fülszöveg sugallja. Ha ez
kellett a világsikerhez, akkor el sem bírom képzelni milyenek az előző könyvei,
amik, ugye, nem hozták meg az áttörést és a celebritást. Miután szinte az egész
könyvet egyik-másik szereplő feltételezései töltik meg – mert ugye mindenki (de
főleg Joni) találgatja, hogy melyik levél kihez tartozhat –, a vége erőltetett
és nyálas volt. Nem találtam benne a botrányosságot, viszont hazugságot, félrevezetést, megtévesztést annál többet.
Nekem ez egyszer olvasós marad, de természetesen az ízlések és
a pofonok...