Oldalak

2018. január 2., kedd

Nicola Moriarty - Az ötödik levél

Milyen jól ismered a barátaidat? 
Négy barátnő. Öt levél. Egy titok. 
Joni, Trina, Deb és Eden. 
Az iskola első napjától fogva barátok. Ahogy ők mondják: a legjobb barátnők, mindörökre.
Most már harmincasok, és közbeszólt a való élet: férj, gyerekek, munka. Joninak azonban támad egy ötlete, amely segít felfrissíteni a kapcsolatukat. Mindegyikük ír egy-egy névtelen levelet, így osztja meg a barátnőivel, mi történik valójában az életében.
Ám ahogy előtörnek a vallomások, Joni kezdi elveszíteni a hitét több évtizedes barátságukban. 
Düh. Vádaskodás. Vágyakozás. Csalás. 
Aztán talál még egy levelet. Egy ötödiket, amelyet sosem kellett volna elolvasnia. Olyan nagy titkot tartalmaz, hogy az írója meg akarta semmisíteni. És Joni most azon tűnődik, vajon igazán ismerte a barátait?
A népszerű írónő, Liane Moriarty húgának botrányos, áttörő világsikert hozó regénye megragad és nem enged el, elgondolkodtató, intrikákkal és titkokkal teli olvasmány.


Művelt Nép, 2017
Eredeti mű: Nicola Moriarty – The Fifth Letter


Eddig semmit nem olvastam az ausztrál Moriarty nővérek egyikétől sem. Sem angolul, sem magyarul, sem Nicolától – akinek ez az első, magyar nyelven is megjelent regénye, sem híresebb nővérétől, Liane-tól, akinek már négy könyvével is találkozhatott a magyar olvasóközönség. Viszont csupa-csupa jót és pozitívumot olvastam, hallottam róluk, erről a könyről is, tehát bizakodón vágtam bele.
Ennyi idő után már igazán megtanulhattam volna, hogy az agyondícsérés és szuperlatívuszok használata kizárólag azt a célt szolgálja, hogy eladja a könyvet, hiszen a kiadónak profitot kell termelnie, mert erről szól ez a világ.
Ugye itt van a fülszövegben említett négy nő: Joni, Trina, Deb és Eden. Négy különböző személyiség, négy különböző élettörténettel. Az iskola első napjától barátok. S miért pont ők négyen? Azért mert osztályfőnökük lelkendezik, hogy valamennyiük családneve C-vel kezdődik és a skorpió jegyében születtek. Gyenge alap egy olyan barátsághoz, amit tulajdonképpen Joni makacssága és valakihez tartozni vágya hozott össze csellel, csalással, hazugsággal.
Minden előrejelzés ellenére ez a barátság kitart éveken keresztül, még akkor is, amikor mind a négyen férjhezmennek, gyermeket szülnek, változnak. Csakhogy Joni nem tudja elfogadni ezt a változást, azt sem, hogy most már más a viszonyuk, már nincs annyi idejük egymásra, hogy mások a prioritások, nem az öri-bariság ápolása. Ő ugyanazt akarja visszakapni, ami az iskolában volt, és magánügyi problémáit ezzel takarva, lelkesen szervezi a néhány napos közös nyaralást.
Itt vetődik fel a titokmegosztás ötlete is, s történik ez névtelenül. Csakhogy az egyikük hazudik a levélben, egy másik pedig meggondolja magát, megsemmisíti eredeti levelét és egy másikat ír helyette. Csakhogy a levél nem ég el teljes egészében, a számítógépben is visszanyomoztható a teljes szöveg, ami felkavaróan őszinte és megdöbbentő.
A négy nőnek lassan rá kell jönnie, hogy éveken keresztül tapintatból, vagy akár irigységből folyamatosan hazudtak egymásnak, de sajanálatos módon önmaguknak is, hogy nem ismerik azokat az embereket, akiket a legjobb barátaiknak tartottak, hogy semmi sem lesz többé olyan, mint volt.
A négy nő közül Joni az aki kicsivel több szerepet kap a történetben, hiszen az egész úgy kezdődik, mint az ő gyónása, ami nem is lett volna rossz, ha a szerző megtartja ezt a vonalat és Joni szépen tovább mesél. Csakhogy ez nem így történik, legalábbis nem végig, hiszen néhányszor a szerző maga vette át a mesélő szerepét, minek következtében arra is kellett figyelni, hogy akkor most éppen kinek a szemszögéből látjuk ezt a történetet és miért.
Talán jobb lett volna, ha a szerző nem akar annyi mindent belesűríteni ebbe a rövid történetbe – mert a könyv, terjedelmét tekintve,  igazándiból inkább kisegény – hanem csupán néhány dologra koncentrál, amit bővebbel is kifejt.
Például dícséretes, hogy enyhe ejnye-bejnyeként kitér a magánélet interneten való kiteregetésére (Joni a nyaralásból mindent twittel és fotókkal is dokumentál), valamint a virtuális világban használt szlengre is. Ezzel valamennyien tisztában vagyunk és fölösleges is volt, mert semmi jelentősége nem volt a történet szempontjából.

“– De mi a baj a „hashtaggel” egyébként? Az internetes beszéd mára már teljesen polgárjogot nyert. Hamarosan már nevetni sem fogunk, ha valaki mond valami vicceset, csak annyit mondunk, hogy ‘LOL’.”

Azt sem igazán pontoztam, hogy a felnőttkori viselkedést kizárólag a gyermekkorban ért traumák számlájára írta. Ez annyira pontatlan és közhelyes volt. Ha valaki olyan fogalmakkal dobálózik, amiket nem ismer, akkor olvasson utána tudományos szaklapokban, mert néha nem elég, ha a Gugli és a Wikipédia a barátja.
Nem mondom, hogy rossz volt, de annyira jó sem, mint ahogy a fülszöveg sugallja. Ha ez kellett a világsikerhez, akkor el sem bírom képzelni milyenek az előző könyvei, amik, ugye, nem hozták meg az áttörést és a celebritást. Miután szinte az egész könyvet egyik-másik szereplő feltételezései töltik meg – mert ugye mindenki (de főleg Joni) találgatja, hogy melyik levél kihez tartozhat –, a vége erőltetett és nyálas volt. Nem találtam benne a botrányosságot, viszont hazugságot, félrevezetést, megtévesztést annál többet.
Nekem ez egyszer olvasós marad, de természetesen az ízlések és a pofonok...