Gil Hornby - Méhkas

MÉHKIRÁLYNŐBŐL ​CSAK EGY LEHET

A Szent Ambrusban újabb iskolaév veszi kezdetét. Miközben a gyerekek az osztálytermekben sajátítják el az ismereteket, anyáik is komoly leckékben részesülnek. Sokat tanulnak például a barátságról. Az árulásról. A közösség törvényeiről, a hatalom múlékony voltáról… és arról, hogyan érhetik el, hogy őket is meghívják a többiekkel ebédelni.

BEATRICE – idén is vitathatatlanul ő a méhkirálynő, aki isteni jogon uralkodik a pénzgyűjtő akciók szervezése felett… ahogy tavaly, és nyilván az összes ezt követő évben is.

HEATHER – annyira vágyik arra, hogy ő is beszállhasson a feladatokba, annyira vágyik arra, hogy felfigyeljenek rá, annyira vágyik arra, hogy tartozhasson valahová.

GEORGIE – annyira vágyik egy cigarettára.

És RACHEL, aki kellő távolságot tartva tanulmányozza mindannyiukat, ám hamarosan rá kell döbbennie arra, hogy milyen keskeny mezsgye választja el a másokon derülő megfigyelőt és a szerencsétlen számkivetettet.

A Méhkas végtelenül jó humorral, éles szemmel megírt történet, amely női barátságokról és hatalmi játszmákról szól, valamint arról, milyen örömökkel és kockázatokkal (na jó, főleg kockázatokkal) jár az, amikor valaki igyekszik megtenni mindazt, ami csak tőle telik.

„Okos és szellemes szöveg, amelynek olvasása közben végigfut a borzongás mindenkin, aki még emlékszik azokra az időkre, amikor utolsóként választották be a csapatba, vagy kihagyták a közös ebédekből.” 

SUNDAY TIMES

Gill Hornby írással és újságírással foglalkozik. Négy gyermeke van, Angliában él férjével, Robert Harrisszel. A Méhkas az első regénye.

Gabo, 2014

Eredeti mű: Gil Hornby – The Hive, 2013

Megígértem, s be is tartottam: a szező És most együtt regénye után bepótoltam a kimaradt első könyvét. Nem mondom, hogy elájutam tőle, de rossz sem volt.

Azt kifogásolom, hogy helyenként vontatott és olyan részletekbe leírásába megy bele, melyeknek semmi jelentőségük a történet szempontjából és kizárólag egy adott szereplő pillanatnyi kedélyállapotára vonatkoznak, vagy az illető szereplő etikai-filozófiai gondolatokba merülve bámul ki a fejéből, csak úgy.

Ez a történet is az Egyesült Királyságban játszódik, egy olyan tipikus, idilli vidéki kistelepülésen, és szintén egy kis közösségről szól. A szerző angol, tehát benne él ebben a képben, melyet oly eredetien tár elénk. És akárcsak az És most együtt, ez is rém nehezen, vontatottan indul be.

De minden vontatotsága ellenére megszerettem, mert nagyon valós képet rajzol az iskola melletti világról. Arról a bizonyosról, amelyben az anyukák egymással versenyeznek szolgalelkűségben, buzgóságban, feltűnésben, fontoskodásban. S teszik ezt nemcsak a gyermekeik, az iskola, a közösség érdekében, hanem első sorban saját magukért. Mert valakik akarnak lenni, fontosak, nélkülözhetetlenek akarnak lenni. És ez nem egy helyi különlegesség, ez mindhol, minden iskola környékén így van… az anyukák és a pedagógusok tudják jól miről beszélek.

Tehát itt vagyunk egy idilli település állami iskolájában, a Szent Ambrusban (St. Ambrose – nem értem miért kellett az iskola nevét is lefordítani…). Nem véletlen a névválasztás, hiszen a könyv címe Méhkas, a szerző az iskolát és a körülötte zajló nyüzsgést egy méhkashoz hasonlítja, Szent Ambrus pedig a méhészek és a gyertyaöntők védőszentje. S ahogy a méhkasnak is egyetlen királynője van, úgy a szülői bizottságnak is egyetlen vezetője lehet.

Ismerkedjünk akkor a történet szereplőivel… hiszen ha közösségről szól, akkor sokszereplős a felállás:

Beatrice (Bea) – a méhkirálynő, a nagy manipulátor, a nagy szemfényvesztő. Pontos mása anyjának, Scarlett, kiskamasz lánya pedig 9-10 évesen már a viselkedését, beszédmodorát utánozza

Heather – a buzgó mócsing, mindenkinek meg akar felelni, benne akar lenni a buliban és jóindulata, jóhiszeműsége már-már a butaság határát súrolja

Georgie – aki nem az akinek látszik, és az egyetlen akinek mersze van kinyitni a száját. És aki bárhol, bármikor képes elaludni. Egyébként ő volt a kedvencem

Rachel – épp kiesett a királynői kegyekből, csupán azért, mert férje elhagyta

S mellettük még sokan mások… a divatőrült Bubba – csak szünetet tart a karrierjében, Colette – a kerti fészerében működtet wellness-stúdiót, az antiszociális Jo, Jasmine, Sharon, Clover, a pszichológus Melissa, az új lány… és még számtalan jövő-menő anyuka, és természetesen Tom, az új igazgató, aki szíveket dobogtat, felkavarja az amúgy is zavaros vizet… és aki nőtlen.

Egy iskolai év történéseit kapjuk, s benne manipulációt, tragédiákat, komédiákat, képmutatást és megtévesztést bőven. Nem egy könnyen emészthető olvasmány, magam is többször félbe akartam hagyni, de örülök, hogy ne tettem meg.

Az időnkénti vontatottsága ellenére kedveltem a könyvet, mert annyira valósághűen ábrázolta azt az iskola körüli nyüzsgést, amit csak az anyák tudnak elkövetni. Ezért első sorban azoknak ajánlanám, akiknek iskolás korú gyermekük van, ők képben vannak az ilyesmivel. De ez nem egy kritérium, mindenki belefoghat, aki szereti az angliai településeken játszódó, közösségekről szóló történeteket. És természetesen ízlések és pofonok…

“– Épp erről van szó. – Anyja visszacsúsztatta a keretet, és előhúzott egy másikat. – A dolgozó méhek döntenek. Amikor úgy érzik, hogy az öreg méhanya már nem elég hatékony, akkor kiválasztanak néhány petét, ezeket méz helyett méhpempővel etetik, és új királynőket hoznak létre.

– Szóval a királynőket ők maguk csinálják?

– Mondtam neked, hogy elképesztőek. Ez az egyetlen élő példa a demokratikusan választott uralkodóra. – Kivett egy fémtálcát, ami rácsra vagy kerítésre emlékeztetett. – Ezzel lehet kizárni a méhanyát. Nem engedi át a másik oldalra. Valahol itt kell lennie. Aha! – Odamutatott a hemzsegő rovarok közé valamire, amiről még Rachelnek is el kellett ismernie, hogy igencsak magasabb rangúnak tűnő példány volt.

– De mi történik vele, amikor kibújnak az új királynők? – Rachel érzett némi együttérzést, ahogy alaposan szemügyre vette a méhanyát. Olyan magabiztos volt. Olyan elfoglalt. Mit tudta ő, hogy hamarosan lecserélik egy újabb modellre. Bármelyikünkkel megtörténhet...

– Nos, akkor vagy elmegy egy kisebb raj méhvel valahová, ahol új kast alapít... ilyenkor szoktak kirajzani...

Rachel anyja visszatette az utolsó keretet is, majd újra rákapcsolta a kaptárra a tetejét.

– Vagy mi lesz? – Rachel átlépett a kertkapun a nyomában. – Milyen más lehetőségek vannak?

Újra a kertben jártak, a ház felé baktattak.

– Hm? – Anyja lehámozta magáról a kesztyűt, és lehúzta a cipzárt a méhészkalap csuklyáján. – Így már jobb – jelentette ki, és a friss szélben megrázta a fejét. – Ó, persze. Vagy halálra csípik.”

Gil Hornby – Méhkas, Gabo, 2014