Mondjuk a magunkét... Ashley Carrigannal

Négy év, tizennégy könyv, s mellé még néhány kiadatlan kézirat. Nem olvastam Ashley valamennyi könyvét, sőt, ha őszinte akarok lenni, csak két címet pipálhatok ki, mert a fantasy nem az én asztalom, ő viszont imádja... írni és olvasni is.

Ismeretségünk – ha annak lehet nevezni –, akkor kezdődött, amikor egyik könyvéről írtam a blogban, és egy ideje, időnként szoktunk “beszélgetni”… úgy mindenről ami eszünkbe jut.

Az ő tudtával és beleegyezésével kerül a nagyérdemű elé ez a beszélgetés… nem interjú, attól ez olyan messze áll, mint Makó Jeruzsálemtől. S hogy miért…? Csupán annyit mondhatok, hogy nekem személyes érdekem, minden további magyarázat etikátlan, vagy akár sértő is lehet mások számára. Semmiképpen nem reklámból – nem is hinném, hogy Ashley Carrigannek szüksége lenne az én reklámozásomra. És ingyen könyvet sem szoktam tőle kapni. Tisztázzuk indulásból.

Továbbá kérjük ezt tiszteletben tartani:

© Ashley Carrigan

© Betonka

Hát akkor mondjuk a magunkét… Ashley Carrigannal.

– Mesélsz nekem?

– Miről is?

– Bármiről... ami eszedbe jut. Még mindig jobb, ha te mesélsz, mintha én kérdeznék... Például mesélj nekem arról, hogy kicsoda Ashley Carrigan, amikor nem Ashley Carrigan...

– Hiába ez egy álnév, az író páncélja, már nincs olyan, hogy felöltöm/leveszem. Mindig író vagyok, fejben, lélekben. Amikor a civil munkámat végzem, akkor stresszes, kapkodós, idegbajos a tempó – sajnos. Nem ideális. Az nem én vagyok. A nagypofájú, pöccre robbanós, harcias hárpiaszerepet "az élet" rántja elő belőlem. De amint visszaereszkedek a saját terepemre, minden nagyon, de nagyon oké. Tök hétköznapi vagyok, nem túl színes, nem társaságkedvelő, nem feleslegesen fecsegő és nincs szükségem mesterséges ingerekre. Nekem van saját fantáziám, hogy felragyogtasson. Mint egy jól megsodort joint. ☺ Ilyesmire gondolsz?

– Én nem gondolok semmire... te mesélsz nekem, amit akarsz... Ez most nagyon hülyén fog hangzani, de mindig tudtad, hogy írni akarsz?

– Nem hangzik hülyén. Tény, hogy általánosban már javában kitaláltam történeteket és zsibbasztottam vele a többieket. Mindig hosszú fogalmazásokat írtam a suliban és mindig a magyar vizsgákon, nekem kellett plussz papírért kimenni a tanári asztalhoz. ☺ De gyerekkori barát is felemlegette már rólam, hogy ő emlékszik, milyen jó kis sztorikat meséltem neki a sötét szobában, amikor kiscsajok voltunk. És tényleg, rémlik is valami. De a legcukibb dolog, amit az anyukám szokott felidézni. Állítólag lehettem olyan hároméves körüli, amikor arra jött be a szobába, hogy nagyban dumáltam. Megkérdezte, hogy kihez beszélek?(mert nem volt ott senki). Én pedig azt feleltem, hogy hát mesélek a kitalált babáknak. Unatkoztam és feltaláltam magam ilyen kis szórakozással. Szóval, azt hiszem, lógott valami a levegőben, csak nagyon hosszú idő kellett hozzá, hogy a dolog úgy istenigazából kiforrhassa magát. ☺ Mert hiába írogattam én 13 éves koromtól, nem mutogattam senkinek. Ez az én külön bejáratú szórakozásom volt, és titkom is.

– Rendes anyukád van... az enyém csak azt emlegeti, hogy öt éves koromig állandó bérletünk volt a sebészetre és hányszor férceltek össze itt-ott. A családban még volt "nagy mesemondó", vagy te voltál az első?

– Enyém a világ egyik legjobb anyukája és apukája. ♥Én vagyok ilyen "hengerfejes". A többiek aránylag normálisak. Nekem nem lett dicső, okos nagy karrierem, (amivel lehet villogni) mert nem voltam hajlandó olyasmire pazarolni az időmet, ami nem érdekel. Most sem.

– Feltételezem, hogy úgy tekintesz az írásaidra, mint a saját gyermekeidre – mondd, ha nem így van! Nehéz volt megmutatni a világnak őket? Egyáltalán mi, vagy ki vett rá arra, hogy mindazt, ami addig csak a tiéd volt másoknak is megmutasd, és ezen konkrétan a kiadásra gondolok.

Az első kiadott könyv: Halál és Gloria, Publio, 2012

– Pont így van. Önkéntelenül is túl sokat tesz bele az ember saját magából, aztán amikor erre rádöbbensz, akkor már nem is annyira van merszed tök idegeneknek megmutogatni, mert azért ez egyfajta kitárulkozás is. Nagyon sokáig csak alig egy szűk maroknyi ember olvasta az írásaimat. Olyanok, akikben megbíztam, vagy tőlük nem fájt volna annyira, ha nem tetszik nekik. (De tetszett.) Azóta ez sokat változott. Már nem majrézok ilyeneken. Ez persze nem jelenti azt, hogy nincs bennem egy egészséges izgalom, hogyan fogadják az új munkáimat.

Tíz évig aztán nem látta senki a közben elkészült könyveimet. Csak szaporodtak a kéziratok a szekrényben. Néha én elolvastam belőlük valamit.

Mi vett rá? Azt hiszem, gyűlt bennem a vágy, hogy más is olvassa. Aztán volt egy ismerős, aki felvetette a blog lehetőségét. Hogy miért nem teszem fel a könyveket blogra, ahol a "nép" olvashatja? Mi bajom eshet? Addigra már készen volt legalább úgy öt regényem. Szerettem volna visszajelzést kapni, miután akkoriban már a kiadókhoz is küldözgettem a kéziratokat, teljesen hiába. Így kerültek fel a vámpíros Morwen sorozat első kötetei blogra, ahol online olvashatóak voltak. Nagyon izgalmas időszak volt. Szerettem. Jöttek a visszajelzések, a pozitív vélemények és sok olyan ismerőst, barátot abból az időből kaptam pont a blogon keresztül, akik ma is mellettem vannak. Biztattak a kiadásra. De ugyebár a kiadóktól még egy nemleges válasz sem jött, illetve olyan helyről jött kedvező ajánlat, amelyik mára megszűnt. Felszívtam magam és akkor megkaptam a Publio linkjét. 2012-ben pedig bepróbálkoztam a self publishing keretein belül az első regényemmel a nyilvánosság előtt.

– Tegyünk félre udvariasságot, álszerénységet, meg minden ilyen embertévesztő katyvaszt. Ha a tükörbe nézel egy sikeres nő néz vissza onnan?

– Még nem. Ahhoz még sokat kell dolgoznom és többet elérnem.

– A te értékrendszered szerint mikor leszel sikeres? Vagy elégedett magaddal?

– Akkor leszek elégedett, amikor a saját elképzeléseim szerint alakíthatom a mindennapjaimat és nem mások szabályait kell követnem. Értsd: a saját magam által fontosnak tartott munkával el tudom magam tartani és az időm jelentősebb részét arra fordíthatom. Az már a sikert is jelentené. A sikernek valamilyen jelentős, lehetőleg pozitív változást kell hoznia. Még nem tartunk itt. Azonban piszok keményen elhatároztam, hogy teperek érte.

– Ezt értsem úgy, hogy az írás lépne elő főfoglalkozássá egy ideális világban?

– Az szuper lenne! Igen! ☺ Pattog a zománc... Hát nem minden önjelölt írónak ez a titkos vágya? Képes lennék rá. Ötletben/ihletben nincs hiány.

– Tudom, hogy nem illik ilyent kérdezni, de melyik könyved áll hozzád a legközelebb? Ami igazán a szíved csücske...

– De illik, miért ne? Tudtam, hogy egyszer eljön ez a kérdés és nagyon nem fogom tudni rávágni, melyik is. Az egyik ezért kötődik hozzám jobban, a másik azért. Talán mindig, amelyiket éppen írom. De ez így túl sablonos. Morwent nagyon közelinek érzem, de ez nem is csoda, hiszen nyolc kötet és sok-sok év erősen összeolvasztott vele és a társaságával. Rengeteg mindenen mentünk keresztül együtt és csúcs szuper volt. Vele lélegeztem, rezdültem, még a hülye hibái is az enyémek voltak. A sorozat befejezése után is, ha új könyvön dolgoztam, azon kaptam magam, hogy Morwenként gondolkozok, az ő figurája reagálja le az új sztoriban az eseményeket. Igazi jó kis meghasonulás. Nagy kedvencem az Igézők, de van olyan is, ami még nem jelent meg, a Bittersweet. Azt pedig már most érzem, hogy a soron következő könyvemet is nagyon szeretni fogom. Annyi viszont biztos, hogy nem az a kedvencem, ami a legnagyobb úgymond sikert hozta.

– A Két lépésre a mennyországtól.... mi bajod van vele? Persze, azon túl, hogy nem fantasy, tehát alapból nem lehet a szíved csücske....

– Kicsit túl érzelgős lett, túl nyálas - nekem. Nem is tudom, hogyan történhetett. Szabályosan kirobbant belőlem, ahogy a sárkány pofájából a tűzgolyó. Három hónap alatt pakkra megírtam. Elhiheted, nálam jobban senkit sem lepett meg, hogy mennyire jó lett a fogadtatása. Persze, kapott hideget-meleget, de ez így van rendjén. A való életben Sayidot szétcsaptam volna, de a karakterével jól lehetett dolgozni.

– Rohadtul unalmas lenne, ha mindenki szeretné a könyveid, nem gondolod? Így legalább érzed, hogy élsz. Én a buta emberektől pöccenek be. Te mitől?

– Az aljasságtól

– Tág fogalom. Kifejtenéd?

– Ha valaki szánt(hátsó)szándékkal, alattomosan árt a másiknak. Az ilyeneknek mindig meg kellene kapniuk cserébe, ami nekik jár.

– Akkor most még egyszer megkérdezem kicsoda Ashely Carrigan... hogy issza a kávéját? Mit csinál mikor nem dolgozik és nem is ír? – ne mondd, hogy alszol, mert visítok!!!

Ó, igen! Ezt Ashley Carrigan rajzolta...

– 22 éve sehogy sem issza a kávét. Sajnos nem alszik. Pedig szeretne. Ha éppen nem ír, akkor megpróbálja kilazítani az agyát némi pazar, úri semmittevéssel, mint a filmnézés, online barangolás, esetleg olvasás és fejből kibámulással. Semmi extra. Régebben sokat rajzoltam és nyomtam éjszakákon át a Tomb Raidert, de erre már nincs időm.

– Mit szoktál olvasni?

– Anne Rice, őt bármikor, akárhányszor. Nekem Ani néni a királynő. Szeretem a misztikus regényeket, a klasszikus romantikusokat, kiváló történelmi regényeket. Sokat olvastam az ókori Egyiptomról szakkönyveket és regényeket is. Ha igazán ki akarok kapcsolódni, akkor Rejtő. Régebben sok sci-fit is faltam és komoly gyűjteményem van Vavyan Fable könyveiből. Kortárs írók könyveire nagyon kevés időm jut, pedig hosszú a lista, akiktől mindenképpen szeretnék olvasni. Különösen azoktól a magyar szerzőktől, akiket ismerek is.

– Legféltettebb titkod?

– Hehe! Ügyes próbálkozás! Az az is marad.

– Az ember próbálkozik... Szerintem most már elmondhatjuk azt, hogy az olvasók tudják, hogy Ashley Carrigan magyar író. Azt is bátran kijelenthetjük, hogy nem igazán keringenek információk arról, hogy kicsoda vagy a magánéletben. Mit mondanál magadról, ha egyetlen mondatnyi lehetőséged volna rá?

Bekukkantás az Ígézők 2 kéziratába

– Mert a magánélet nem tartozik a közönségre. ☺  De ha a tervek jól valósulnak meg, akkor hamarosan kicsit többet mutathatok meg magamból. Igen, remélem, hogy lassan szétszivárog, hogy magyar szerzőt takar a név. Realista vagyok, az összes többit kiélhetem a könyveimben. Ehhez a ponthoz eszembe jutott egy nagyon kedves eset, amikor valaki megjegyezte az olvasói véleményében, hogy jó a fordítás. ☺

– Nem is volt az marhaság. Olvastam könyvet, ami megbírt volna egy fordítást magyarról magyarra. Tudom, hogy még nem beszélhetünk a tervekről... illetve konkrétan nem mondhatunk ki bizonyos dolgokat, de mi lesz a következő könyv és mikorra várható?

– Egy olyan könyvről van szó, ami eredetileg romantikus/erotikus műfajnak indult, de menet közben hangsúlyosan átszőtték az akciódús események. Így kicsit többet ad majd. Remélhetőleg tavasszal. *Fingers crossed*

– Köszönöm szépen a beszélgetést... akkor most igyunk, az legalább meglátszik rajtunk. Pálinkát?

– Ó, igen! Mindenképpen. Egi! Én köszönöm szépen!

– Volt még valami, amit elmondtál volna és én nem kérdeztem meg?

– Fontosnak tartom megemlíteni, hogy a magyar szerzők felé nyitottabb és elfogadóbb hozzáállás sokat segítene. Hiszen csodálatos magyar íróink voltak, vannak és lesznek. Most már sokadszorra futok bele olyan kijelentésekbe, hogy "magyar írótól amúgy sem olvasok semmit". Miért is?

– Jó, jó… akkor most már ihatunk?