Oldalak

2016. szeptember 15., csütörtök

Julie Klassen - A portréfestő lánya

Stephen ​​Overtree százados épp egy meredek sziklaösvényen kaptat felfelé a festői szépségű devoni partvidéken. Megbízhatatlan bátyját, Wesley-t keresi, hogy rábírja, térjen végre haza, és legidősebb gyermekként igazgassa a családi birtokot. Helyette azonban csak egy lányt talál a sziklaszirten állva, aki furcsán ismerősnek tűnik számára…
A különös szépségű, ám naiv Sophie Dupont-t tehetetlen dühe vezette a meredély szélére. Nem elég, hogy megbízott egy férfiban, aki aztán összetörte a szívét, de faképnél is hagyta őt – ráadásul várandósan. Kétségbeejtő helyzetéből Stephen Overtree kínál neki kiutat, aki, miután rájön, hogy Sophie a fivére gyermekét hordja a szíve alatt, felajánlja a lánynak, hogy feleségül veszi. Sophie, hogy elkerülje a botrányt, igent mond az ajánlatra. Vajon megbánja hirtelen elhatározását, amikor újra felbukkan Wesley, és a bocsánatáért esedezik? Vajon a gyermeke apja és a férje iránt érzett egyre növekvő vonzalom között őrlődve rálelhet a boldogságra?
Julie Klassen magával ragadó történetében egy kilátástalan helyzetből menekülő fiatal nő és egy szigorú katona egymáshoz vezető útjáról olvashatnak a történelmi romantika rajongói.
                          

General Press, 2016
Eredeti mű: Julie Klassen – The Painter’s Daughter, Bethany House, 2015



Sorban az ötödik könyv a szerzőtől magyarul, valamennyit a General Press adta ki a kiadó Romantikus Regények sorozatában: Álruhás szerelem (2014) A házitanító lánya (2014) Lány a kapusházban (2015) A táncmester (2015) és most A portréfestő lánya. Az első kettő az “egynek elmegy” és a “kedveltem” között ingadozik, a harmadik (Lány a kapusházban) kimondottan idegesített a számtalan véletlen egybeeséssel, ami számomra teljesen hihetetlené tette a történetet – bármennyire fikció is egy könyv, A táncmester-rel már meg sem próbálkoztam, feladtam a fülszöveg olvasása után.
A szerző nem tartozik a kedvenceim közé. Stílusa erősen Jane Austenre emlékeztet, ami akár bóknak is számíthatna, ha itt nem lenne erőltetett a stílus ami Jane Austen sajátja és az ő tollából olyan természetesnek hat. S hogy erre az is rájöjjön aki esetleg nem ismeri Jane Austen műveit, a könyv végén lévő jegyzetben a szerző rá is tesz egy-két lapáttal, azzal, hogy mit kölcsönzött az írónő műveiből.  – egyébként a könyv két szereplője is Jane Austen Értelem és érzelem-jét olvassa, s bár nem tesz említést róla, nekem Mrs. Overtree személye erősen Lady Catherine de Burgh-ra emlékeztetett a Büszkeség és balítéletből.
Klasszikus romantikus történet a 19. század eleji Angliából, s mivel, mint mondtam, a stílus abszolút Jane Austen-i, a történet teljes mértékben erotikamentes, annak ellenére, hogy a főszereplő Sophie házasságon kívül gyermeket vár a felelőtlen festőtől. S hogy legyen benne még egy adag mesei elem is, Sophie anyáról árva, apja egy három gyermekes özvegyasszonyt vesz feleségül és Sophie, mint egy 19. századi Hamupipőke, segít a háztartásban, a gyereknevelésben, apja munkájában – hiszen ő maga is fest és nem is rosszul, míg mostohája kizárólag lekicsinylően nyilatkozik róla. És egy kicsit ott van a Szépség és a Szörnyeteg is, hisz a százados számos csata nyomát viseli arcán, testén – történetünk idején dúl a napoleoni háború –, bár a szerző, saját bevallása szerint, a szereplőt Charlotte Brontë Jane Eyre Mr. Rochesteréről mintázta. A személyiségét mindenképpen.
Nem tudom maga az írónő mennyire vallásos, de a könyv szereplői nagyonis azok. Az amúgy sem pörgős cselekményben szinte állandóan jelen van a hit és Isten fohászok, hosszú meditációk formájában, s az egyházközség dolgait rendezi az Overtree család, nem a faluét. A cselekményben említett testvértelepülések - Lynton és Lynmouth - nagyonis valós helyek, az impozáns Overtree Hall nem létezik és a szerző több helyről is inspirálódott míg a könyv részévé tette, többek között Chastleton House-ból is. Ez is a könyv végén levő szerzői jegyzetből derül ki.
Miről szól ez a könyv Sophie Dupont és Stephen Overtree egymásratalálásán kívül? Testvéri rivalizálásról Wesley, a festő és Stephen, a katona között. Az elsőszülött Wesley, aki azt hiszi neki minden jár, mindent büntetlenül megtehet, aki élvezi anyja majom-szeretetét, kényeztetését és féltékeny kisöccsére, mert az több figyelmet kap és egy megkeseredett, magába és Istenhez forduló katona, aki mindig azt teszi ami helyes és amit elvárnak tőle. Az idő csak elmélyíti a köztük levő ellentéteket, hiszen Wesley egyre felelőtlenebb, saját személyén kívül nem igazán érdekli más és nem érdekli milyen katasztrófákat hagy maga után és az sem, hogy épp kinek teszi tönkre az életét. Stephen, mint rendes fiú és kötelességtudó testvér, takarítja el a Wesley "szemetét". Nagyon mereven megformált szereplők: az egyikük úgy van beállítva, mint egy velejéig romlott, felelőtlen személy, a másik pedig a tökéletes ellentéte, mint a rossz és a jó. Nincs meg az egyensúly, hogy rendben, ez a szereplő a rosszfiú a történetben, de vannak jó tulajdonságai is és a jó sem száz százalékosan  jó, mert emberből van és mint olyan vannak hibái is, nemcsak erényei.
S emellett még annyi minden van a történetben… háború, társadalmi kor-kép, család és rosszindulatú rokonok, titkos folyósók és frivol szolgálólányok, reménytelen szerelmek és mindennapi hősök, s ha elolvastad a könyvet akkor megérted miért is van itt ez a vörös macsek – azon túl, hogy szeretem a vörös macskákat, a tarka macskákat és a mindenféle macskákat.
Nem lett kedvenc, de nem sajnálom az időt amit az olvasására szántam. Lassan csordogáló, érzelemdús történet. Hangulat kell hozzá, szerintem a klasszikus romantika rajongói kedvelni fogják... de hát ízlések és pofonok...