Stage Dive 2
Csak arról
volt szó, hogy úgy tesz, mintha egy rocksztár barátnője lenne. Arról nem, hogy
bele is szeret…
Mal Ericson, a
világhírű Stage Dive rockbanda dobosa villámgyorsan rendbe akarja tenni az
életét – egy rövid időre legalábbis. Úgy gondolja, a látszathoz az is éppen
elég lesz, ha egy igazi jókislánnyal kezd mutatkozni. Nem úgy tervezte, hogy ez
az átmeneti helyzet állandóvá válik, és nem sejthette, hogy éppen így találja
meg az igazit.
Anne Rollins
álmában sem gondolta volna, hogy megismerkedik majd a rock egyik istenével,
akinek a posztereivel tinédzserkorában ki volt plakátolva a szobája – és
különösen nem ilyen körülmények között. Anne ugyanis anyagilag nem áll valami
jól. Illetve nagyon nem. Ugyanakkor érzi, hogy ha pénzért cserébe úgy tesz,
mintha a vad partiarc dobos csaja lenne, annak semmiképpen nem lehet jó vége.
És teljesen mindegy, hogy mennyire szexis pasi Mal. Vagy mégsem?
Könyvmolyképző
Kiadó, 2016
Eredeti mű:
Kylie Scott – Play, St. Martin’s Griffin, 2014
Ugye emlékszel
még a Stage Dive zenekarra? És Evelyn és David (a zenekar
szólógitárosa) történetére az első részből? Igen, az, amikor erősen alkoholos
állapotban Vegasban összeházasodnak és egy egész köteten keresztül folyik a
mizéria, elválnak, nem válnak, ügyvédek és egy egész zenekar kavarása, satöbbi.
No, ez annak a könyvnek a folytatása, most Malcolm Ericson van a főszerepben, a
rockbanda dobosa, de a történetben ismét megjelenik az első rész valamennyi
szereplője is.
Ez nekem
nagyon, nagyon nem jött be. Az első rész sem lett kedvenc de ez egyike a
leginfantilisabb könyveknek amit valaha is olvastam. Egy 27 éves férfi és egy
23 éves nő úgy viselkedik mint két tizenéves a nyolcadik általánosból, s ha nem
lenne benne néhány erotikus jelenet, meg egy, a lány vaginájának címzett
monológ a pasi részéről – igen, jól olvastad! –, akkor erősen ifjúsági lenne ez
az egész.
Kezdjünk egy
klissével: a szereplők egy épp lelki válságban levő kőgazdag rockzenész és a problémás
gyermekkorú szegény lány, menő párosítás. Egy hét alatt – mert ekkora
időtartamot ölel fel a könyv –, a két
főhős megismerkedik, a megismerkedést követő napon falból összeköltöznek, a
megjátszott kapcsolat természetesen gyorsan szenvedélyes szexszel bővül, az
egy hét elteltével a pasi feleségül kéri, szakítanak, majd ismét összejönnek. Ez még fikciónak is durva!
A történetet
egyes szám első személyben a női főhős, Anne Rollins meséli el, aki évek óta
plátói rajongással viseltetik a zenekar dobosa, Mal(colm) iránt és valamivel
földhözragadtabb érzéseket táplál főnöke, a lepedővírtuóz Reece iránt – aki
természetesen magasról tesz rá, amíg bele nem kerül a képbe a híres rocker… Egy
újabb klissé: köpök rád, amíg senkinek sem kellesz, aztán ha konkurencia is van
a láthatáron, akkor jöhet egy kis verekedés, mert milyen menő a tesztoszteront
így fitogtatni.
És még nem
beszéltem a főhős nagy, érzelmi válságáról, ami úgy vagy 20 fejezeten keresztül
tart, ahhoz, hogy kiderüljön, hogy az dolog hátterében anyja végső stádiumban
levő méhnyakrákja áll. Újabb fekete pont a szerzőnek: a tudomány mai állása szerint egy héttel a halál előtt
egy rákos beteg nem látogat koncerteket és nem viháncol vendéglőkben.
Azt sem tudom
megérteni, hogy két futó ismerősből hogyan lesz “öribari” úgy egyik pillanatról
a másikra, csupán azért mert egyikük a szólógitáros felesége (Evelyn, az első
részből), a másik pedig a dobossal kavar. És ezzel elérkeztünk a kettős
mércéhez is: amikor Anne húga, Lizzy is megjelenik a színen és a basszusgitáros
érdeklődni kezd iránta az olyan mintha vörös posztót lobogtattak volna
Anne-nek. Szóval ő lóghat egy rockzenésszel, de a húgának meg se forduljon a
fejében.
A könyv dúskál
a szlengben és a vulgáris beszédben, és nem hinném, hogy a magyar nyelvben van
olyan szó hogy “basszer” (biztos, begugliztam!) – ez a basszusgitárost hivatott
helyettesíteni. Ja, és a "backstage" magyar megfelelője a kulisszák vagy színpad mögött lenne.
Nem jutottam
hozzá egy eredeti, angol nyelvű változathoz, hogy megnézhessem a főhős hogyan
is szólítja tulajdonképpen a barátnőjét, Anne-t. Mert ez a magyar változatos “tökfej”-ezés nagyon gáz, és legyünk őszinték, elsőnek nem a leányzó répavörös
haja jutna eszünkbe róla, hanem az értelmi fogyaték.
Hosszan
lehetne folytatni, hogy mi mindenért adnék még fekete pontot, de hát ízlések és
pofonok… Az ifjúság imádni fogja ezt a könyvet és csak szuperlatívuszokban fog
beszélni róla. Én nem tudom ezt megtenni, sajnálom…