Oldalak

2016. április 12., kedd

Lucy Dillon - Elveszett kutyák, magányos szívek

Rachel, a londoni üzletasszony örökölt egy házat vidéken és hozzá egy kutyamenhelyet, pedig nem az a kimondott állatbarát, saját bevallása szerint sem. Aztán, miközben megpróbál új gazdát találni a menhely lakóinak, rájön, hogy talán a vidéki élet mégsem áll annyira távol tőle, mint gondolta. 
Natalie és Johnny hosszú ideje szeretnének gyereket, de hiába, és a kudarcra lassan rámegy a házasságuk. Vajon azzal, hogy befogadják Bertie-t, a csintalan basset houndot, aki előszeretettel fosztogatja a hűtőszekrényt és dúlja fel a házat, sikerül megmenteni a kapcsolatukat? 
Zoe volt férje egy labrador kölyköt ajándékoz két fiúknak, azaz Zoe-nak, akire a kutya gondozása marad. Zoe úgy érzi, ez már sok, ereje végén jár. Ám ekkor megismerkedik Billel, a jóképű orvossal, aki számára az ideális társ talán mégsem az, akit elképzelt magának. 
Ahogy az új kutyatulajdonosok útja keresztezi egymást, és sorsuk összefonódik, mindannyian ­sokat tanulnak a hűségről, az újrakezdésről és a feltétel nélküli szeretetről. 
„Imádtam ezt a könyvet! Szívet melengető, valóságos és szórakoztató.” – Katie Fforde


Ulpius-ház, 2013
Eredeti mű: Lucy Dillon – Lost Dogs and Lonely Hearts, 2009



Egy újabb könyv, amit olvasás előtt hosszasan tologattam és magam sem tudom miért. Ha szereted az olyan történeteket, amelyek nem kimondottan egy párról, hanem egy közösség életéről szólnak és rajongsz a kutyákért, akkor olvasd el. Jó hír, hogy nincs benne újabb, sérült lelkű dögös milliomos és zseniális, világszépe szegény lány, hanem igazi, kivárosi hús-vér emberekről szól, bármelyikünk ott lehetne a szereplők között.
Imádni éppenséggel nem imádtam, nem egy pörgős cselekményű könyv, de olvasható, elgondolkoztató és semmiképpen nem fog felzaklatni semmilyen módon. Ez a könyv emberi kapcsolatokról szól, és arról, hogy bárhol élnénk is, bizonyos dolgokra oly egyformán reagálunk.
A fülszöveg három női nevet említ: Rachel, Natalie és Zoe, igaz róluk és az életükről több szó esik, kapcsolatban is állnak egymással, hisz minden az állatmenhely körül forog, de ezen túl megismerhetsz másokat is, a tipikus angol kisvárost (inkább falunak nevezném), ahol mindenki ismer mindenkit és természetesen mindenki mindent tud a másikról, sőt feljogosítva érzi magát a véleménynyílvánításra és a beleszólásra.
Mindhárom nő a maga módján sérült, nem is valami erős egyéniségek, akik képesek lennének kiállni magukért és a maguk igazáért. Zoe-val, például, a volt férje minden esetben sikeresen feltörli a földet, mert a konfliktusokból ő jön ki vesztesen, a gyerekek szemében a férfi az isten, az anyjuk pedig a gonosz aki megtilt mindent.
Vagy Natalie.  Miért van az, ha egy párnak nem lehet gyereke, akkor természetes módon elsőként a nőt hibáztatják? Képzelj el egy ilyen kettős mércét: a férj a teszteredmények előtt jön egy ilyen szöveggel, hogy bármi is lenne az eredmény, azt nem kell túldramatizálni, attól semmmi sem változik és pont ugyanannyira fogja szeretni Zoe-t mint annak előtte. De amikor kiderül, hogy nem Zoe, hanem ő a hunyó, akkor teljesen magába fordul, depresszió kerülgeti és eljött a világvége, mert ő, a teremtés koronája, teljesen haszontalan teremtmény, hiszen még gyermeket sem képes nemzeni. Neki szabad túldramatizálni, ugye?
Rachel… hát ő egy teljesen más kategória. Többször megráztam volna, hogy ébredjen fel az önsajálatból és terelődjön már a gondolkodása egy pozitívabb síkba. S hogy ennyire negativista és határozatlan, abban az anyjának oroszlánrésze van. Az a nő egy szörnyeteg, kezdve onnan, hogy különbséget tesz a két gyermeke között, és Rachelt kevésbé szereti, mert hasonlít a nővérére, akivel szemben neki mindig is kisebbségi komplexusa volt.
Minden emberi gond és nyomor mellett azért van humor a könyvben és ezt közvetve, vagy közvetlenül a kutyák szolgáltatják, közöttük is Bertie (ha rossz fát tesz a tűzre, akkor Bertram) viszi a prímet. A nagy melák állatorvos sem szégyell a szomszédba menni egy jó kis fricskáért. Majd, ha egy könnyebb idegösszeroppanást szeretnék magamnak, akkor föltétlenül beszerzek egy ilyen jópofa basset houndot, aki leeszi a homályt is az ablakról és akkor nyomja a panaszos “arrróóóóó” üvöltést, amikor igazán semmi szükség rá. 
Nem meséltem el mindent, a fülszöveg sem, tehát van ott még történés bőven. Természetesen happy end a vége, de nem az az előre kiszámított, habos-babos vég, amiben mindenkinek minden vágya teljesül. Inkább olyan kompromisszumos happy end.
Nem mondanám, hogy kedvencem lett, nem is egy letehetetlen valami, de mindenképpen jó, olvasható és belefér egy-két nyugodt estébe. Olyan “egynek elment” kategória, de hát ízlések és pofonok... Ó, és Longhamptonba se készülj kutyanézőbe, mert ilyen nevű település nincs Anglia térképén.