A harminchat
éves Marian élete látszólag maga a tökély, és erről nemcsak a környezetét, de
magát is sikerült meggyőznie. Egy sikeres tévésorozat producereként áloméletet
él New Yorkban, gazdag és befolyásos vőlegénye mellett. Azonban egy este
elegáns lakásának küszöbén ott áll egy kamaszlány: Kirby. Azért jött, hogy
megismerje az édesanyját. Marian tökéletesnek látszó világa fenekestül
felfordul. Szembesülnie kell a tizennyolc éve eltemetett titokkal, szembe kell
néznie azzal, amit el akart felejteni.
Miközben
Marian lassan megismeri a lányát, Kirbyt, ráeszmél, hogy élete egyáltalán nincs
sínen: hogy változtatnia kell, azt kell tennie, amit a szíve diktál. Eközben
Kirby, aki bár a fejébe vette, hogy felkutatja vér szerinti szüleit,
megtapasztal egy, az övétől eltérő, teljesen más, izgalmas világot, és rájön,
hol az igazi otthona. Lélekmelegítő, ámde izgalmas fordulatokkal teli történet
arról, mi az igaz szerelem, mit jelent a hovatartozás és a láthatatlan kötelék.
Tericum, 2014
Eredeti mű:
Emily Griffin – Where We Belong, St. Martin’s, London, 2012
Első könyvem
az írónőtől… rosszul mondom: az első amit végig is olvastam, mert néhány
hónapja próbálkoztam a Zűr van babám! cíművel is, de még az első fejezet vége
előtt abba is hagytam. Majd, egyszer mikor sok időm és hangulatom lesz, újra
megpróbálkozom vele.
Most persze
valami szépet és okosat kellene írnom, de passz! Tegnapelőtt éjjel fejeztem be,
de azóta sincs fogalmam, hogy mit gondoljak erről a könyvről. Azt, hogy egy
közhelyekkel teli nyálas történet, amiből tizenkettő egy tucat? Vagy, hogy egy
kényes témát feszegető, egyedi megoldásokat felvonultató remekmű? Mert, ugye,
mindkét meghatározás mellett és ellen is szólnak érvek… Majd elolvasod – ha el
– és eldöntöd te magadnak, hogy mit gondolj róla, mert ízlések és pofonok...
Két történetet
ismerünk meg: Marianét és Kirby-ét, ezek párhúzamosan futnak és időnként
összefonódnak, mert ugye, Marian és Kirby anya és lánya. Eddig minden tiszta,
csakhogy anya és lánya nem ismeri egymást, hiszen a 18 éves Marian terhes marad
rosszfiú barátjától és nagy titokban örökbe adja az újszülöttet, mert nem fér
bele a saját eljövendő életéről kialakított képbe – s ha őszinte akarok lenni a
gyermeke apja sem fér bele a képbe. Vagyonos, ismert, karrierista nő lesz belőle megfelelő kapcsolatokkal, megfelelő baráttal. Tizennyolc
év múltán, pedig lánya becsenget hozzá: helló anyu, jöttem, hogy megismerjelek.
Kirby pont
ugyanolyan, mint minden más tizenéves, úgy is viselkedik, bár van benne egy
megfelelési, bizonyítási kényszer. Tudja, hogy örökbe van fogadva és soha nem
foglalkoztatta a vér szerinti szüleinek személye (mondja az írónő), amíg egy iskolai
foglalkozáson egy osztálytárs fel nem piszkálja… és amíg meg nem hallja
nevelőszüleinek beszélgetését, miszerint azért viselkedik úgy ahogy, mert ki
tudja kik a szülei és mit hoz magával onnan… No, nálam ez az emberi hülyeség
kiverte a biztosítékot. Magaddal hozod a szemed színét, a hajad színét, anatómiai és fiziológiai felépítésed, a
genetikailag öröklődő domináns és recesszív mutációkat és ezer más dolgot, de a
személyiségedet, ami meghatározza a viselkedést nem. Arra csak hajlamot hozol és
az leszel, akivé a környezeted hatására formálódsz. De lépjünk túl ezen a
zárójelen, a leányzó felkerekedett, hogy felkutassa vér szerinti szüleit, meg
is találja őket és akkor ott van a bizarr helyzet amikor van két családja, az
egyik végre magának szeretné, a másik pedig állandóan attól fél, hogy
elveszítik a vér szerinti család javára.
A végkifejlet
az iskolai záróünnepély… vér szerinti család, fogadott család együtt ünnepel.
Lehet másoknak ez könnyeket csal a szemébe, hogy milyen nagyszerű megoldás, nekem
a történet itt elment burleszkbe.
Vannak
mellékszálak is, rokonok, ismerősök hogyan viszonyulnak a történtekhez, de ez
nem befolyásolja a cselekményt, csak képet mutat a társadalom előítéletességéről és arról a természetes tényről, hogy mindig, mindenki jobban tudja mit kell, vagy kellett volna tenni az adott helyzetben.
Természetesen
több van a könyvben, mint amit én ide lefirkantottam, de ha elmesélem az
egészet, akkor a legkisebb késztetést sem érzed majd az olvasásra, mert minek… Olyan akciós történet, kettő az egyben: ifjúsági is, meg felnőtteknek való is. Nem hinném, hogy a közeli jövőben az írónő egy másik könyvével is
megpróbálkozom.