„Furcsa,
fülledt nyár volt, azon a nyáron ültették villamosszékbe Rosenbergéket, és én
nem tudtam, mit keresek New Yorkban.” Egy idegösszeomlás története kezdődik
ezekkel a szavakkal. A tizenkilenc éves Esther Greenwoodnak Amerika tálcán
kínálja a karriert: felveszik ösztöndíjjal a legjobb iskolába, majd tizenketted
magával megnyeri egy divatlap pályázatát, egy hónapra New Yorkba kerül,
fogadások, díszebédek, hírességek forgatagába. Csakhogy ő valami többet és
tisztábbat vár a társadalomtól, mint az őtőle, és ezért nem tud beilleszkedni a
nagy gépezetbe. „Bizonyára úgy illett volna, hogy én is repüljek a lelkes
örömtől, mint a többi lány, de – valahogy nem voltam rá képes. Nagyon-nagyon
csendesnek és üresnek éreztem magam, akár egy tornádó magja, ahogy csak sodródik
kábultan a körülötte tomboló pokoli zűrzavar legközepén.” A történet: ennek a
baljós hasonlatnak a kibontakozása, a betegség első tüneteitől a közönyös
pszichiáter kontárul alkalmazott elektrosokkterápiáján át a hajszál híján
sikeres öngyilkosságig. Végül a gyógyulás tétova stációi következnek, az életbe
visszavezető út lehetőségét sejtetve – ami a valóságban tragikusan
ideiglenesnek bizonyult. Mert Az üvegbura önéletrajzi mű: az újabb
angol-amerikai líra talán legeredetibb tehetségének egyetlen nagyobb szabású
prózai alkotása. Megjelenésének évében, 1963-ban Sylvia Plath öngyilkos lett.
Európa, 2014,
2010, 2002, 1983
Kriterion 1981
Eredeti mű:
Sylvia Plath – The Bell Jar, 1963
Monica Carrot A gyöngyszürke olvasásakor jutott eszembe ez a könyv, akkor említettem is, s mivel mostanság olvastam a folytatását, A szivárványszürkét ismét eszembe jutott. Egy olyan mű, amit minden könyvmolynak legalább egyszer el kell olvasnia - és nemcsak nekik. Lehetőleg
felnőttként (is). Nem véletlenül szerepel az 1001-es listán és minden időben, mindenhol aktuális marad. Ez nagybetűs irodalom. Ha csak magyar nyelven ennyiszer adták ki, vajon hány kiadása lehetett úgy összesen az idők folyamán?
Nem mondanám, hogy nyomasztó
történet, hisz a maga módján még humora is van, a cselekmény gördülékeny, nincs
benne felesleges időhúzás. A történet meglehetősen objektív módon van elmesélve egy depresszív személyhez képest. Elképzelhető, hogy idegesíteni fog a főszereplő, mert hát
rámosolyog a fene-nagy szerencse, de ő nem tudja értékelni és lelkesedni érte.
Rengetegen szeretnének a helyében lenni, hiszen abban a korban a nők helyzete
teljesen más volt, mint ma. S hogy jobb-e azóta vagy csak áltatjuk magunkat a látszattal, azt mindenki döntse el saját maga.
Lehet maga a
történet nem fog megérinteni, hisz több mint ötven éve írták, a régi idők
Amerikájában játszódik. Más kor, más világ, még meg sem születtél akkor (én biztosan nem) mi közöd hozzá? – gondolhatod. Mi ennek a nőnek a zavara egy világégéshez vagy az emberéleteket követelő ilyen-olyan katasztrófákhoz képest, de
aztán lassan rájösz, hogy bár egy önéletrajzi írás, ez mégsem kizárólag Esther Greenwoodról szól (vagy Sylvia Plathról), hanem
valamennyi olyan emberről, akit befogott üvegbura… Van aki ki tud jönni alóla, van akit elnyel. S ha te magad nem is vagy
alatta (vagy soha nem is voltál), attól még megvan a magad Esther Greenwoodja, lehet
nemcsak egy, hanem több is.
Először még érettségi előtt olvastam a könyvet, különösebben nem érintett meg, mit tudtam én akkor, tizenévesen, mit jelent az, amikor semmi sem jó, amikor mindenkit elmar maga mellől az ember, akár mondva-csinált okokkal is. Mostanra már tudom mit szimbolizál az üvegbura, bár - eddig - még nem szippantott be. Néha előveszem és beleolvasok a könyvbe, különösen olyankor, amikor belefutok egy-egy "Esther Greenwood"-ba, mert "Esther Greenwood"-ok mindig voltak és mindig lesznek.
Akivel most utóbb találkoztam még ott van a bura alatt. A maga
kis álomvilágában él, körbeveszi magát olyanokkal akik ezt elhiszik, olyanokkal akik nem kérdőjelezik meg létének fontosságát, és akik még véletlenül sem mondják el, hogy a bura alatt teljesen egyedül
van, és ők, a többiek, mind az üvegen kívül vannak, vagy épp a saját burájukkal vannak
elfoglalva és nem látják az üvegharang alatt kínlódó megkeseredett, magányos személyt. Ott lesz, amíg egy nap a bura teljesen elnyeli, mert ő nem a kiszabadulós fajta… és mikor ez megtörténik, senki még észre sem fogja venni, hogy a bura eltűnt, vagy már nincs alatta senki. Mert ilyenek vagyunk...