2018. szeptember 18., kedd

Monica McCarty - A Vadász

A Felföld rettegett fiai 7



Monica McCarty Felföld rettegett fiai sorozata valós történelmi eseményekre, tényekre alapozott fikció. A skót trónviszály véres harcait egy-egy romantikus-szerelmes történettel édesíti meg a szerző. A sorozat hetedik részében Ewen Lamonton, a Vadászon van a sor, hogy izgalmas kalandjai közepette párra találjon. A Blogturné Klub három bloggerét követve megtudhatod ők mit gondolnak a történetről, és ha a szerencse is melléd áll, tiéd lehet a könyv egy példánya.



William ​Wallace, a rettenthetetlen skót szabadságharcos halott. Skócia az angolok igáját nyögi. Klánok ragadnak kardot klánok ellen. A remény lángja azonban még nem hunyt ki. A skót Robert the Bruce úgy dönt, a Felföld és a Hebridák legendás harcosaiból titokban megkísérli a valaha volt legkiválóbb csapatot megszervezni, hogy egyesült erejüket felhasználva megszerezze a trónt, és ezzel ismét kivívja Skócia függetlenségét…
Ewen Lamontot, a Felföld legjobb nyomolvasóját nem mindennapi feladattal bízzák meg. Meg kell találnia Robert egyik küldöncét, aki fontos küldetést teljesít – álruhában. Ewennek egyszer már volt szerencséje a tüzes Genna nővérhez, aki egy ártatlan, lopott csókkal örökre az emlékezetébe véste magát. Most azonban, hogy a férfi már tudja, ki ő, és miféle feladatot vállalt, még fontosabbnak érzi, hogy mindenáron gondoskodjon a biztonságáról. Csakhogy a gyönyörű apáca igen makacs és vad természetű – meglehet, hogy a felföldi harcos élete legnehezebb kihívásával találja szembe magát? 
Miután Lady Janet – azaz Genna nővér – három esztendővel korábban sikertelenül próbálta kiszabadítani a testvérét az angolok markából, úgy dönt, küldöncként segíti Robert ügyét – egészen addig, amíg meg nem ismerkedik a szörnyen jóképű, ám kérges szívű harcossal. Kettejük között valósággal izzik a levegő, és minden nappal közelebb kerülnek egymáshoz. Amikor azonban Janet árulást sejt, merész tettre szánja el magát. Az üzenetnek ugyanis, amelynek a birtokába jut, minél előbb célba kell érnie, mert az nemcsak a tárgyalások kimenetelére lehet hatással, hanem a király életére is… 
A Felföld rettegett fiai-sorozat hetedik kötetében folytatódnak a skót harcosok és szerelmeik történetei.


General Press, 2018
Eredeti cím: The Hunter



Egy újabb alkotás Monica McCarty tollából/billentyűzetéből, melynek témája az előző részekből már megismert skót szabadságharc. Kéretik nem összetéveszteni a még ennél is népszerűbb Diana Gabaldon féle Outlander sorozattal. A téma nagyjából ugyanaz: a skótok függetlenségi harca az angolok ellen, csupán a kor más, de ez sem meglepő, hiszen Skócia mindig is a függetlenségéért harcolt, évszázadtól függetlenül. McCarty történetei a 14. században játszódnak, s bár valós történelmi eseményekre támaszkodnak és szereplői nagy része valójában létezett, a történet mégis fikció – és erre, ahogy már megszokhattuk, a szerzői utószóban részletes magyarázatot is kapunk.
Akik ismerik a sorozat valamennyi eddig megjelent részét, azok már tudják, hogy kicsodák a sorozat címét adó Felföld rettegett fiai. Különös képességekkel rendelkező felföldi harcosokból álló titkos alakulat tagjai. Az alakulat létrejöttének értelmi szerzője Robert de Bruce, aki kisebb-nagyobb sikerrel harcol Skócia függetlenségéért az angolok ellen, és azért, hogy saját fejére biggyeszthesse a koronát. Ez az a titkos különítmény amelyról titokban mindenki suttyorog, nyíltan senki sem mer beszélni és a csapat tagjairól sem tud senki semmit.
Ennek az elít különítménynek a tagja a Vadászként emlegetett Ewen Lamont, a felderítő és fejvadász, a csapat legjobb nyomolvasója, mint ahogy azt a történet során többször is bebizonyítja. Neki kell megtalálnia Genna nővért, azt az apácát, aki az egyházi ruha védelmét használva Robert de Bruce küldönce és híreket, információkat szállít. Az egyházi ruha viszont nem feltétlenül jelent védelmet, hiszen maga az egyház is két részre oszlott: képviselőinek egy része támogatja Robert de Bruce trónrakerülését, a másik része pedig továbbra is Angliához hű.
A két főhősünknek már az előző részben is volt már szerencséjük egymáshoz, hiszen Genna nővér nem más mint Lady Janet, az előző rész hősnőjének, Lady Marynek az ikertestvére. S mivel egypetéjűek, ez majd a történet során okoz némi megmosolyogtató félreértést – ez egy olyan klisé, amit nem lehetett kihagyni.
Ez a történet valahogy nem volt az igazi. A sorozat hetedik részénél vagyunk és már felfedezhető a sablon, amit a szerző követ: a függetlenségi törekvésekről szóló harc mellett adott a harcos meg a Lady, akit valamilyen zűrből kell kimenteni – csak a zűr milyensége változó. Harcos és Lady vonzódik egymáshoz, leteker néhány észveszejtő és ruhaszaggató szexpartit, elköteleződnek egymásnak és boldogan élnek, amíg meg nem halnak, s majd a következő részekben is epizódikusan megemlítik őket valamiért… esetleg született egy mini-harcos vagy egy mini-lady.
Most sem volt ez másképp, és ráadásul a hősnő sem volt szimpatikus. Egyrészt mert hihetetlenül makacs és önfejű volt, másrészt mert rengetegett fecsegett. Szó se róla, okos volt, talpraesett és nagyrészt sikerült kivágnia magát a rázós helyzetekből, de akkor sem lett a kedvenc hősnőm. A főhős természetesen más lapra tartozik, őt kötelezően imádni kell, mert imádjuk a skót harcosokat – és a róluk szóló történeteket is.
A sorozatnak még mindig nincs vége, hiszen angol nyelven még öt része és két kiegészítő novellája van, tehát egy ideig még elleszünk vele és a plaid-es keményfiúkkal, a következő részekre várva.
Nem volt rossz, de kedvenc sem lett. Vannak a sorozatnak izgalmasabb, szórakoztatóbb részei is, de természetesen ízlések és pofonok…


Kapcsolódó bejegyzések:



Nyereményjátékunkkal Skócia múltjában kalandozunk. Minden állomáson a bejegyzés kiemelt betűit összeolvasva  egy-egy skót nemzetiségű híresség nevét kell kitalálni és a Rafflecopter megfelelő dobozába beírni.
   Ne feledjétek, a beírt válaszokon már nem áll módunkban javítani. A kiadó csak Magyarország területére postáz. A nyerteseket e-mailben értesítjük. Amennyiben 72 órán belül nem jelentkezik a szerencsés, újabb nyertest sorsolunk.






09.18 - Betonka szerint a világ…
09.20 - Dreamworld


2018. szeptember 15., szombat

Hannah Rotschild – Valószínűtlen szerelem

A 31 éves Annie McDee-nek nemrég bomlott fel egy hosszú párkapcsolata. A lány rosszkedvű, a munkájában se leli örömét. Épp egy lepukkant régiségboltban keresgél születésnapi ajándékot arra érdemtelen új szeretőjének, amikor a limlomok közt észrevesz egy elkoszolódott festményt. Csekélyke spórolt pénzéből megveszi, aztán sietve finom, szülinapi vacsorát főz – csakhogy az ünnepelt nem jön el. 
A festmény tehát Annie-é lesz, s ő hamarosan gyanakodni kezd, hogy talán jóval értékesebb, mint hitte. Akaratán kívül ugyanis egyszeribe a legkülönfélébb alakok – száműzött orosz oligarcha, kapzsi emírfeleség, gátlástalan műkereskedő – lihegnek a sarkában, akik bármire képesek lennének, csak hogy megkaparintsák az „ócska limlomot”. S miközben Annie megpróbálja kideríteni, ki festhette a képet, az európai történelem sötét titkaival szembesül – de feltárul előtte egy új szerelem lehetősége is.
Hannah Rothschild író, filmrendező. Egész estés dokumentumfilmjeit a BBC és az HBO sugározta, és nemzetközi filmfesztiválokon is bemutatták. Filmforgatókönyveket ír, cikkei többek közt a Vanity Fairben, a The New York Timesban, a Harper's Bazaarban és a Vogue-ban jelennek meg. 2015 augusztusától a londoni Nemzeti Galéria kuratóriumának elnöke. Nagy-nagynénjéről írt életrajzi regénye Pannonica. A lázadó bárónő 2014-ben jelent meg magyarul.


Park, 2018
Eredeti cím: The Improbability of Love, 2015



Ezt a könyvet abszolút a cím és a fülszöveg alapján választottam. Szerzője neve fölött elsiklottam, s jól is tettem, mert ha utánaolvasok, hogy kicsoda-micsoda, kézbe se fogom a művet.
Hannah Rotschild a híres bankárcsaládból származik – nehéz elhinni, hogy létezne olyan ember, aki ne hallott volna a bankárdinasztiáról –, s nekem komoly előítéleteim vannak a híres emberek által írt irodalmi alkotásokkal szemben. Lehet valaki jó abban amit csinál, ami híressé tette, de ez nem föltétlenül jelenti azt, hogy írásban is jó lesz, csupán azt, hogy a már meglevő hírnév megkönnyíti a könyv kiadását, mert ugye van már egy húzós név, ami a marketing egy részét már el is végezte. Ez a szerző második és pillanatnyilag utolsó regénye.
Rotschild könyve az a kivétel, ami erősíti a szabályt, bár nem mondanám, hogy széles körben osztatlan sikert fog aratni, első sorban azért, mert részletesen belemerül egy olyan világba, ami nem a tömegek sajátja: a festészetbe és a műkincs-kereskedelembe.
Természetesen nem csupán ennyiből áll a könyv, hiszen egy meglehetősen szövevényes, sokszereplős történet is jár hozzá. Olyannyira, hogy eleinte nem is igazán értettem, hogy ezeknek az embereknek mi közük van egymáshoz, mi a szerepük. Ahhoz, hogy minden a helyre kerüljön végig kell olvasni a könyvet.
Mégis van egy dolog ami ezeket az embereket összeköti, az pedig a fülszövegben már említett festmény, amire a történet hősnője, Annie, egy ócskásnál bukkan rá és utolsó fityingjét is kipengeti, csakhogy ajádékba adhassa új barátjának, aki sosem érkezik meg a születésnapi vacsorára.
Annie-ről tudni kell, hogy korán elvesztette apját, anyja pedig egész életében a szerelmet és egy újabb társat keresett. Annie autodidakta szakács és egy hosszú kapcsolat után költözik Londonba, összetört szívvel, szinte pénz nélkül, mert jól menő vállalkozását hátrahagyta volt partnerének, aki egy másik nő oldalán találta meg a boldogságot. És a körülmények úgy hozzák, hogy a Winkleman Fine Art, többnyire festményekkel kereskedő családi vállalkozáshoz kerül magánséfnek. Ahogyan Winklemanék vacsoráira festményekből inspirálódva főz, egy kicsit Heston Blumenthalra, az angol séfre emlékeztetett, aki néhány éve egy televíziós sorozatot forgatott, melynek témája a régmúlt történelmi ihletésű lakomáinak újragondolása volt.
A történet középpontjában az ócskásnál aprópénzért vásárolt festmény áll – maga a Valószínűtlen szerelem –, mely nagy valószínűséggel a háromszáz évvel ezelőtt élt Jean Antoine Watteau alkotása és különös története van, melyet maga a festmény “mesél” el. Igen, a festmény, mint szereplő – a szerző által felvázolt jelenkori történetet megszakítva – mesél magáról a festőről, arról, ami keletkezését ihlette, későbbi tulajdonosairól.
Csakhogy amellett, amit a festmény mesél, van egy másik, hozzá kapcsolódó történet is, ami a második világháború idején a náci Németországba viszi vissza az olvasót, oda, ahonnan Memling, a Winkleman ház vaskezű feje származik, és aki állítása szerint túlélte a koncentrációs táborok poklát. Ez egy olyan történet, amiről nem beszélnek az amúgy is nagyon diszkrét életvitelt folytató családban.
Említettem már, hogy a történetnek rengeteg szereplője van és valamennyien a festményhez kapcsolódnak valamilyen formában. Első sorban ott van Annie, aki a festmény jelenlegi tulajdonosa és Jesse, a különc festő, aki segít neki a műalkotás eredetének felfedezésében, majd Winklemanék, Memling és lánya Rebecca, akik égre-földre keresik a Watteau-művet, csak hosszú ideig nem lehet tudni miért.
Továbbá megismerünk két száműzött orosz oligarchát, akik volt hazájuk jóindulatát értéktárgyakkal vásárolják meg, Delores Ryant, a hitelét vesztett műkritikust, Mrs Appledore-t, lengyel származású amerikai mecénást, Alwabbi emírjét, a műkincsgyűjtőt, Barty-t az excentrikus homoszexuális életművészt, Beachendon earljét, a Monachorum aukciósház kirakatemberét, Carlo Spinetti olasz rendezőt, a Winkleman vőt, aki nem a hitvesi hűségéről híres és másokat is, akiknek valamilyen módon kapcsolata van a művészvilággal, vagy a fentebb említett személyek valamelyikével.
Azt is el kell mondanom, hogy igazándiból egy nyugis romantikus történetre vártam, ez pedig minden volt, csak az nem. Tartozott ugyan a sztorihoz némi romantika is, de ez minimális volt. Ez inkább a művészvilágról szól, műkereskedelemről, festészetről – és ez alatt nagy mesterek műveit értem, az ehhez tartozó elítről és a vele járó sznobizmusról, és egy kicsit a náci Németországból elüldözött zsidók vagyontárgyairól is, ami, ennyi év után is még mindig téma.
Kedveltem, annak ellenére, hogy néha túlságosan is belemerült a művészettörténet világába. Egyébként egy nagyon jól felépített történet volt, és olyanoknak ajánlom, akik otthon vannak a témában, másképp unalmas lehet a sok erre vonatkozó utalás, adat. Érdekes volt, de természetesen ízlések és pofonok…


2018. szeptember 12., szerda

Katie Fforde – Vidéki menedék


Az ​idős és betegeskedő Amy néni nem bírja már a farmon a sok munkát, ezért nyugdíjas otthonba költözik. Mivel gyereke nincs, levelet ír távoli rokonainak, hogy az örökli meg a birtokot, aki egy év alatt felvirágoztatja. 
A huszonhét éves Fran épp rossz passzban van, nemrég szakított a barátjával, így kapva kap az alkalmon. Talán az új környezetben egyenesbe hozhatja az életét. Leköltözik a csodaszép cotswoldsi vidékre, ahol számos problémával szembesül. Egyrészt nem ért a gazdálkodáshoz, másrészt hogyan vezethetne tehenészetet olyasvalaki, aki fél a tehenektől? 
Nehéz helyzetében barátnője, Issi segít rajta, és az igen tehetős, ráadásul jóképű szomszéd, aki agglegényként remek partinak számít. A kérdés csak az, vajon Fran szívére pályázik, vagy csupán a farmot akarja megszerezni…
Katie Fforde Anglia gyönyörű vidékén él családjával, és bár Londonban született, igazi vidéki lánynak tartja magát. Több mint 25 regény szerzőjeként meggyőződése, hogy nincs örömtelibb hivatás az írásnál. A romantikus történeteket különösen kedveli, s mivel úgy gondolja, szerelmesnek lenni a legjobb dolog a világon, azon van, hogy regényeinek minden szereplője megtapasztalhassa ezt az érzést.


Libri, 2018
Eredeti cím: A Country Escape, 2018


Általában kedvelem Katie Fforde írásait, ezért örültem, hogy a kiadó új történetet is hozott a rajongóknak, nemcsak a megboldogult Ulpius-ház által kiadott könyvek közül jelentetett meg újra. Bőven van miből, hiszen a fülszöveg is említi, hogy a szerzőnek 25 regénye jelent meg, magyar nyelven még mindig várunk vagy kilencre, mert ez lenne a tizenhatodik.
Akik ismerik a szerző írásait, azok tisztában vannak azzal, hogy mit várhatnak egy-egy újabb Katie Fforde-történettől: könnyed, szórakoztató, nőkről és nőknek szóló modern meséket, melyek az esetek nagy többségében Anglia valamely festői táján játszódnak. Nem eget rengető, sors megváltoztató történetek, csupán mindennapi sztorik, melyekben mindig garantálva van a boldog végkifejlet.
Ezzel a könyvvel sincs másképp, csakhogy most zavaróan klisékből volt az egész összerakva. Persze szórakoztató volt, meg agymosott állapotban is érteni lehetett a cselekményt, a szereplők motivációját és hogy merre tart a történet, de abszolút semmilyen meglepetéssel, csavarral, akármivel nem szolgált, amivel kicsit feldobta volna az amúgy nyugisan csordogáló történetet.
Ugye itt van Hill Top Farm, a festői Cotswold egyik meredek dombjának tetején, mely az örökösére vár. S ami természetesen generációk óta konfliktusforrás a tulajdonosok és a szomszédban lakó döggazdag Arlinghamok között. Szomszédot úgy kell elképzelni, hogy hétfőn reggel indulsz, szerdán fél kettőkor balra fordulsz és valamikor csütörtökre meg is érkezel, tehát nem épp csak átnézel a kerítésen Arlinghamékhoz. Nos, ennek a farmnak az öröklési cirkuszát járjuk körbe a történet folyamán, tarkítva sablonos szerelmi sztorikkal és előre borítékolt konfliktushelyzetekkel.
A farmnak, ahol egy kisebb tehenészet van, két potenciális örököse van, mindketten nagyon távoli rokonok: Fran Duke, a történet hősnője és egy Roy Jones nevű Ausztráliában élő fazon, aki eredetileg nem is érdekelt az örökségben, nem utazik Angliába, amíg mások érdekei érdekeltté ne teszik. 
Ez így leírva bonyolultnak hangzik, de rém egyszerű: a helyiek közül valakinek érdeke, hogy ne Fran kapja meg a farmot, hanem bárki más, Fran meg húzzon tovább onnan. Természetesen pasi van a dologban, mert a környék áhított agglegénye, az Arlinghamok Anthony-ja érdeklődni kezd a farmot átvenni készülő Fran iránt, ezt pedig a könyék hajadonjai közül nem mindenki fogadja jól. Egy újabb klisé: a generációkon át tartó ellenségeskedést majd megoldja a szerelem, de ez a szerelem is kérdéses, mert igazándiból miért is nyomul Anthony Arlingham? A hősnőért vagy a földért?
Van nekünk a két örökös-jelöltünk, Fran és Roy. Nem pontoztam a szélsőséges ábrázolásukat. Értsd: Fran a jó, a szupernő, a pozitív hős, aki csak úgy dobálózik az ötletekkel és megoldásokkal, amikkel fel lehetne virágoztatni a farmot, míg Roy velejéig romlott, csak azon jár az esze miből mennyi pénzt csinálhatna. Nem lelkesedtem a kötelező módon jelen levő legjobb barátnőért sem, annak ellenére, hogy Issi tényleg kedves lány volt és papírforma szerint össze is jön majd a tehenészfiúval.
Igazándiból kicsit butyuta volt az egész történet, túl sok rózsaszín köddel és cukiságot fokozó elemekkel – lásd kiskutyák pátyolgatása, melynek az utyuli-mutyuli-de-aranyos-kutyusokon kívül semmilyen jelentősége nem volt a cselekmény szempontjából, csak úgy ott volt, mert milyen jól fel lehet dobni egy történetet egy alom anyátlan csöppséggel. El lehet veszni az ilyen tök felesleges jelenetekben, melyek csak duzzasztják a terjedelmet, de a történet szemponjából nincs semmilyen jelentőségük. Azt sem igazán értettem, hogy a végrendelet felolvasási jelenetet paródiaként kellene felfognom, vagy tényleg ennyire nevetségesen bizarrnak képzelte el a szerző az izgalom fokozását?
Egynek elment-felejtős kategória, teljesen biztos nem fogom újraolvasni, de természetesen ízlések és pofonok…




A szerző nevéhez kapcsolódó bejegyzések:








2018. szeptember 9., vasárnap

Santa Montefiore – A Valentina utolsó útja


Mese háborúról, Itáliáról, egy csodaszép fiatal nőről és egy szörnyű tragédiáról.
Olaszország 1945: 
A háborúnak vége, de az árnyéka még ott kísért. És egy különc arisztokratát kegyetlenül meggyilkolnak gyönyörű kastélyában.
London 1971: 
Évtizedekkel később, a megoldatlan bűntény hatással van egy hedonista lány, Alba sorsára, aki egy lakóhajón él a Temzén. 
Alba megtalálja halott édesanyja portréját – az asszonyét, akit alig ismer, és akinek
a történetét titkolja előtte az apja. A lány elhatározza, hogy kideríti az igazságot.
Visszatér Olaszországba, az Amalfi partvidék olajfaligeteihez, ahol rejtélyes történetre bukkan pusztulásról, csalásról, árulásról, partizánokról és nácikról, parasztokról és arisztokratákról.
Albát nem csupán édesanyja titkolt múltjához vezeti el az utazása, de talán a saját boldog jövőjéhez is. 


Művelt Nép, 2018
Eredeti cím: Last Voyage of the Valentina, 2014, 2006



Kezdeném azzal, hogy csalódott vagyok, amiért a kiadó ezt a könyvet jelentette meg a szerzőtől és nem a Deverill krónikák harmadik, befejező részét. Annak megjelenéséről egyébként mélyen hallgatnak, legalábbis egyelőre, de azért szép lenne, ha valamikor – minél hamarabb, ha lehetséges –, befejeznék legalább ezt a sorozatot. De semmi gond, gondoltam, kedvelem a szerző írásait, jöhet a történet!
Mindent elolvastam, ami a szezőtől magyar nyelven megjelent – kivéve a Reader’s Digest által megjelentetett A farancia kertészt –, és el kell mondanom, hogy A Valentina utolsó utazása nem lett a szívem csücske. 
   Elképzelhető, hogy ehhez az is hozzájárult, hogy az utóbbi időben több második világháborús témájú könyvvel is összefutottam, a téma pedig nem a kedvencem. Bár ami azt illeti ebben a történetben kevés utalás történik a háborúra és magában a harcok leírásában nincs is részünk. Csupán annyi, hogy a háború végén a fess angol tengerésztiszt nácik által hátrahagyott fegyverarzenál keresése közben hajójával kiköt Amalfi partjainál és belecsöppen egy fura, a háború által megviselt közösségbe… és beleszeret Valentinába, a falu legszebb lányába.
S ugyanakkor a “Valentina” egy, a Temzén horgonyzó lakóhajó, ahol Alba rendezi be főhadiszállását. Ő a fess angol tengerészszázados és a csodaszép olasz Valentina szerelmének a gyümölcse, egy rebellis, felnőtt fiatal nő, aki mindennel elégedetlen, sportot űz abból, hogy apját és annak új családját megbántsa, és aki nagylelkűen osztogatja szerelmét.
Ez természetesen ismét egy két idősíkban játszódó történet és igazándiból, már kezdek telítődni ezzel a megoldással. Az egyik a negyvenes években történik, közvetlenül a háború után, Valentina és az angol tengerészszázados történetét mesélve el, a másik pedig a hetvenes évek elején, amikor Alba válaszokat  egyben önmagát is keresi, mikor többet akar tudni sosem ismert anyjáról, arról a nőről, akit idolatrizált, piedesztálra emelt, és akiről nem illik beszélni a családi összejöveteleken. Ezekért a válaszokért képes egészen Olaszországig is futni.
Nem kedveltem a női főhősök miatt sem. Alba anyjának tökéletes mása, úgy kinézetre, mint jellemre, viselkedésre is. Ez a valóságban nem igazán működik így, lehet vitatkozni rajta, de a genetika csak egy bizonyos fokig határozza meg azt, akik vagyunk, a többi a környezet hatása. S mivel Alba és Valentina két nagyon különböző környezetben nőtt fel, ez a túlságosan is hangsúlyos hasonlóság nem igazán valós. S akkor még nem említettem, hogy mennyire ostoba és önző nőszemély Alba.
A szerző egy másik könyvénél említettem már, hogy minden művében lennie kell egy házasságon kívül született gyermeknek is. Ez a történet sem úszta meg, de az érdekelődők majd saját maguk felfedezik kicsodáról van szó és milyen szerepe lesz a történetben.
Éééés természetesen a romantika sem hiányzik, hiszen nemcsak Valentina szerelmi életéről lesz szó, hanem Alba érzelmi világába is belemerülünk elég mélyen, hogy majd Valentina igaz történetével együtt Alba is megtalálhassa nemcsak a sosem ismert olasz rokonokat, hanem az igaz szerelmet is.
Túl sok meglepetést nem okozott, igazán szórakoztató sem volt, inkább a lelki vívódásokat, a családi titkokat próbálta kiaknázni. Nekem nem jött be a történet egyik része sem, talán a túl hangsúlyos hatásvadászat, az eltúlzott érzelmi válságok miatt, de nem vagyunk egyformák, meg az ízlések és pofonok...




A szerző nevéhez kapcsolódó bejegyzések:







2018. szeptember 6., csütörtök

Lisa Kleypas – Ördöngös tavasz


Ravenel család 3



Egy ​petrezselymet áruló, különc ifjú hölgy…
A legtöbb elsőbálozó lány arról álmodik, hogy férjet talál magának. Lady Pandora Ravenelnek azonban egészen más tervei vannak. Az ambiciózus szépségnek semmi kedve a londoni báli szezonhoz, annál szívesebben maradna otthon, hogy megszervezze és beindítsa társasjátékgyártó vállalkozását. Az egyik fényes bálon azonban botrányos helyzetben találja magát egy kivételesen jóképű idegennel.
Egy cinikus aranyifjú…
Gabriel, Lord St. Vincent éveken át sikerrel kerülte el a házasság révébe vezető csapdákat, ám végül egy olyan lázadó szellemű ifjú hölgy horgára akad, akinél keresve sem találhat magának kevésbé megfelelő feleséget. Pandorában fel sem merül, hogy hozzámenjen, Gabrielt azonban ellenállhatatlanul vonzza az eleven természetű lány, és mindent megtesz azért, hogy a magáénak mondhassa, fittyet hányva arra, hogy kényszer szülte házasságuk akár pokolinak is bizonyulhat.
Egy veszélyes terv…
Pandora enged Gabriel tapasztalt és érzéki ostromának, s beleegyezik abba, hogy a felesége legyen. Nemsokára azonban világossá válik előtte, hogy társasjátékgyártó vállalkozása megszervezése során véletlenül veszélyes összeesküvésbe botlott, és egyedül a férje képes gondoskodni a biztonságáról. Miközben Gabriel az ismeretlen rosszakaróktól védi hitvesét, közösen rádöbbennek arra is, hogy kapcsolatuk baljós kezdete ellenére voltaképpen egymásnak vannak teremtve.


Gabo, 2018
Eredeti cím: Devil in Spring, 2017



“– Attól tartok, egyetlen este leforgása alatt egynél több ifjú hölgyet sosem szoktam tönkretenni – jelentette ki gúnyos jólneveltséggel Lord St. Vincent. – Az embernek mégiscsak vannak elvei…” *

Pandora könyve, talán az, amit a legjobban vártam, és pontosan emiatt érzek némi csalódást, mert azért a leányzótól többet vártam.
Nem titkoltam eddig sem, hogy számomra a sorozat kedvenc karakterei a zabolátlan Ravenel ikrek, Cassandra és Pandora, különösen Pandora, aki vásottságban bármelyik kis csibésszel felvehetné a versenyt, annak ellenére, hogy lassan már 20 éves. És azért ne felejtsük, hogy történetünk a 19. században játszódik, amikor a jólneveltség és a viselkedési szabályok szigorúan – és képmutatóan – voltak szabályozva.
   Amikor felröppent a hír, hogy a kiadó újabb Lisa Kleypas könyveket jelentet meg, kicsit utánanéztem, hogy miről is szólnak majd és mire várhatok. S többek között azt is olvastam róla, hogy kapcsolatban áll a szerző Wallflowers sorozatával. S ez így is van, hiszen Pandora kivel mással kompromittáltathatná magát, mint Gabriel, Lord St. Vincentttel, aki a Wallflowers sorozat negyedik részéből ismert dadogós Evangeline és élvhajhász (azóta példás férj) Sebastian St. Vincent – jelenleg Kingston hercege és hercegnéje – fia és egyes számú befutója az örökösödési listán. A Wallflowers sorozat negyedik részének címe Az ördög télen, ami az eredeti angol The Devil in Winter tökéletes fordítása. Ha ez a történet ahhoz kapcsolódik, s az eredeti angol címe Devil in Spring, akkor nem lett volna stílusosabb, ha Az ördög tavasszal címmel kerül be a köztudatba és nem túlozzák el a kreatív fordítást? No, de ez egy technikai mallőr, térjünk vissza Pandorához és Gabrielhez.
   Mint említettem, Pandorát kompromittálják, s ráadásul teljesen ártatlan a dologban, hiszen ő csupán segíteni szeretne a nagy erkölcscsősz Lady Berwick férjezett lányán, aki egy intim együttlét során elvesztette a fülbevalóját a kerti pavilonban, s ha férje észreveszi hiányát bizony kellemetlen kérdésekre kell majd válaszolnia.
Nem Pandora lett volna, ha nem történik vele valami, amikor önzetlenül segíteni próbál a bajba jutott fiatalasszonynak. S szintén a Wallflowers soroztaból ismert Marcus, Lord Westcliff azt aki rajtakapja Lord St. Vincentet, amint a kerti pavlon rácsai közé szorult Pandorát próbálja lehetetlen helyzetéből kimenteni. Lord Westcliff és még valaki, aki az apák bűneit a fiúkon kéri számon, és ugye alma nem esik messze a fájától.
   Így kezdődik a független és sebezhető Pandora románca az élvhajhász Lord St. Vincenttel, s hogy mi lesz a vége, azt mindenki maga fedezi fel olvasás közben, mert én elárulni nem fogom, bár nem nagy filozófia kitalálni. Bármennyire is kapálóznak mindketten ellene, mégiscsak össze kell házasodniuk, de ez nem a történet végén fog megtörténni. Viszont az út a boldogító igenig rögös, mert Pandora nem feleségként képzeli el a jövőjét, s ez ismét izelítőt nyújt abból, hogy milyen is lehetett nőnek lenni egy olyan korban, amikor a vagyon, a döntéshozatal és úgy általaban minden a férfiak kezében volt.
A történet során belekukkanthattam Pandora naplójába, melybe megfigyeléseit jegyzi fel, és ezek a megfigyelések néha mosolyra fakasztottak. Kedvencem a kilencevenkilences számú, mely szerint:

99. A férfiak olyanok, mint a csokoládébonbon. Mindig a legtetszetősebbnek a legpocsékabb a tölteléke. *

Izgalomban is van bőven része az olvasónak, hiszen a történet abban a korban játszódik, amikor az ír függetlenségi törekvések radikalizálódtak és ennek szószerint értendő puskaporos következményei vannak – Pandora pedig mindig rossz helyen van, mert nem hazudtolja meg önmagát.
Nem volt rossz, szórakoztatott, néha megnevettetett, vicces volt és helyenként izgalmas, de valahogy nem volt az igazi. Persze örültem, hogy az előző sorozat szereplői közül néhánnyal újra találkozhattam, de Pandora történetétől többet és főleg mást vártam. De ettől függetlenül ajánlom a szerző és a sorozat rajongóinak, különben is ízlések és pofonok…


* Lisa Kleypas: Ördöngös tavasz, Gabo, 2018



 Kapcsolódó bejegyzések:



Cold-Hearted Rake, 2015


Marrying Winterborne, 2016