Hóvégi klasszikus: Karinthy Frigyes - Utazás a koponyám körül

Találkozásom a szerzővel – persze ezt a találkozást képletesen kell érteni –, még az iskolában történt. Pontosan nem emlékszem hányadikban is volt… talán tizenegy-tizenkettőben valamikor, amikoris a Tanár úr kérem című műve kapcsán említést tettek róla magyar irodalomból a “futottak még” kategóriában. Természetesen a Tanár úr kérem kötelező olvasmány volt, amit valamennyien úgy tettünk félre, ahogy volt. Mentségemre szolgáljon, megpróbáltam, nem jött össze. Mikor senkivel sem lehetett beszélgetni az adott műről, az irodalomtanár az Utazás a koponyám körül-t ajánlotta olvasásra. Hogy végülis hányan kedveltük meg ezt a történetet, nem emlékszem, én az biztos, hogy igen, mert semmi hasonlóval nem találkoztam addig, s ha őszinte akarok lenni, azóta sem.

Túl sokat nem lehet mondani erről a könyvről, hiszen a fülszöveg mindent elmond amit a cselekményről tudni kell. Igen, ez a valóságban is megtörtént, Karinthy agydaganatának felfedezését és gyógyulásának körülményeit írja le, valamint a betegség ideje alatt felmerült személyes gondolatait, érzéseit osztja meg az olvasóval és teszi ezt nem tragikusan, pesszimizmusba merülve, hanem tömény öniróniával.

Arról sem tesz említést a fülszöveg, hogy miért is kerül sor arra a bizonyos klínikai látogatásra felesége társaságában, amikor is motoszkálni kezd fejében a gondolat, hogy talán agydaganata van. A második számú Karinthyné (született Böhm Aranka) ott praktizál a klínikán – bár pontosan meghatározni nem tudnám hogy micsoda is, mert mai mércével nem az a neurológus vagy pszichiáter, aki a 20. százat elején volt, ugyanis a hölgy – Őnagysága, ahogy Karinthy emlegeti –, előbb pszichoanalitikusnak tanult, majd később átnyergelt az orvosi tudományokra. Mindenképpen egy fölöttébb ambiciózus hölgy, aki pontosan tudja mit akar és azt, is hogyan érje el.

Felesége az, aki a megoldást hozza, minden követ megmozgatva, hogy a híres professzor megvizsgálja férjét. És a svéd professzor nagyonis valós személy, ugyanis Herbert Olivecrona a 20. század idegsebészetének kiemelkedő képviselője és munkássága, módszerei szerte a világon ismertek.

Ez egy olyan könyv amit egyszer mindenkinek el kelllene olvasni, szerintem Karinthy legjobb írása. De ez csupán az én véleményem, mert hát az ízlések és a pofonok.

A regény valóságosan megtörtént eseményekről, személyes tapasztalatokról szól: saját agyműtétének körülményeit beszéli el az író. Művészetének általánossá, egyetemes emberi élménnyé emeli az operációt, a betegség történetét. Az író a Centrál kávéházban vonatdübörgést hall, halucinál. Ezt fejfájás, ájulás követi, de sem ő, sem orvosai nem gondolnak komoly betegségre. Barátságos beszélgetések, egy filmélmény és feleségével együtt tett klinikai látogatás ébresztik fel gyanúját: agydaganata van. Az öndiagnózis helyesnek bizonyul. A vakság, a biztos halál és némi reménnyel kecsegtető műtét között nem nehéz a választás. Elutazik Stockholmba, a kor legnevesebb agysebészéhez, Olivecrona professzorhoz. Különlegesen izgalmas, nagyszerű az elbeszélés csúcspontja: a műtét leírása, melyet egyszerre szenved belülről, és szemlél kívülről az író. Az operáció utáni, téren és időn kívüli állapotból, a szürkeségből a fényhez, az élethez visszatérő ember örömével, büszkeségével zárul a mű.

Eredeti megjelenés: Athenaeum, 1937 és utána még huszonháromszor, legutóbb 2015-ben a Kossuth Kiadónál nyomtatott formában és hangoskönyvként a 2016-ban Hungaroton gondozásában, Mácsi Pál tolmácsolásában

“Előveszem az órám, leteszem az asztalra. 

– Morfiumot kérek – mondom nagyon nyugodtan és hidegen és ellenségesen. 

– Nem lehet! Tudja, hogy nem lehet! Mi jut eszébe? Mit akar azzal az órával? 

– Három percen belül morfiumot kérek. 

Habozva, nyugtalanul néznek rám, senki se mozdul. Három perc elmúlik. Utána még tíz, ekkor nyugodtan elteszem az órát, és imbolyogva felállok. 

– Vigyenek a Fiakker bárba. Ma este szórakozni szeretnék, azt mondják, nagyon jó.
Felszabadulva ugrálnak fel. 

Senkinek nem árultam el, azóta se: a három perc elteltével el voltam szánva – először és utoljára életemben –, hogy amennyiben további tíz percen belül nem áll ki a fejfájás, a legközelebbi villamos elé vetem magam. 

Soha nem derül ki, megtettem volna-e? Mert a fájás hirtelen, villanásszerűen kiállt.”

(Karinthy Frigyes – Utazás a koponyám körül)

Hóvégi klasszikus: Móricz Zsigmond - Forr a bor

Oka van annak, hogy ma, hóvégi klasszikusként, egy magyar szerző kevésbé ismert és a szakemberek szerint nem igazán sikeres és nem is népszerű művét ajánlom. Első sorban azért, mert én kedveltem és többször is újraolvastam és mert a főszereplő Nyilas Misi az ifjúságnak szóló magyar irodalom talán legismertebb alakja. Igen, a Légy jó mindhalálig Nyilas Misijéről van szó, akiről mindenki hallott, márcsak azért is, mert egyrészt kötelező olvasmány volt, másrészt a könnyebb emészthetőségért musicalt is írtak belőle. Nyilas Misivel egyedül Molnár Ferenc Pál utcai fiúkjából Nemecsek Ernő vehetné fel a versenyt ismertség szempontjából.

Míg a Légy jó mindhalálig Nyilas Misije inkább egy önéletrajzi figura, a Forr a boré, már nem a szerethető kiskamasz, akiért lelkek szakadnak meg, hanem érettségi – bocsánat, matúra előtt álló fiatalember a kisújszállási gimnáziumban, melynek frissen kinevezett igazgatója a nagybátyja, Isaák Géza. Ez ugye egy újabb ok, az amúgy sem könnyen szocializáló fiatalember kirekesztettségére. Egyébként a könyv címe is erre a korosztályra utal, már nem kiskamasz, tehát nem must, de nem is bor, azaz felnőtt, hanem a forrásban, kialakulóban levő ember – számomra tetszetős analógia.

A könyv cselekménye 1899-ben játszódik és szereplőin keresztül remek korképet kapunk arról, hogy milyen is volt a vidéki magyar társadalom a 19. század végén. Mert a szereplők úgy vannak megformálva, hogy a kor egész társadalmát képviseljék: a gazdag kereskedőket, a tehetős vagy kevésbé tehetős zsidó családokat, a kétkezi munkást, az értelmiségit.

Bármennyire hihetetlen, de ez a könyv egy bizonyos fokig ma is aktuális, és akik már olvasták azt is tudják miért: érdekszövetségek, antiszemitizmus, nők helyzete és szerepe a társadalomban, szociális rétegek közötti különbségek, az oktatási folyamatért felelős személyek szakmai megfelelése, s a sort még hosszan lehetne folytatni.

Talán a legfontosabb oka amiért ezt a könyvet választottam mára, és ezzel kellett volna kezdenem, az napjaink ifjúságnak szóló irodalma. Az utóbbi években a magyar könyvkiadást elárasztották az amerikai témájú szívszaggató ifjúsági regények a gimnázium vagy a főiskola padjaiban lötyögő diákokról és mondvacsinált gondjaikról. Különösen két-három kiadó (nevet nem fogok leírni, mert ez nem a reklám helye) szórja a nagyérdeműre az infantilitás csimborasszóját képviselő kiadványokat és mi természetesen bevesszük, mert minden ami mástól jön, az jó, a miénket nem becsüljük meg. Egyébként ezért ír a magyar szerzők többsége hangzatos angolszász néven. Íme itt van egy magyar szerző ifjúságról, ifjúságnak (és nemcsak) szóló regénye, bármelyik kortárs amerikai tini-regénnyel felveszi a versenyt, sőt!

Természetesen, mindenki azt olvas amit akar, amire telik vagy beszerez, mert ugye ízlések és pofonok.

Első megjelenése 1931-ben, az Atheneaum Kiadó gondozásában volt, azóta még öt kiadást élt meg, az utolsót 2013-ban a Kossuth Kiadó követte el.

Ennek a könyvnek nincs hivatalosan elfogadott fülszövege, ezért azt az ismertetőt hoztam el, mellyel a könyvkereskedők internetes oldalaikon népszerűsítik a regényt.

A Forr a bor különös, kétarcú alkotás: egyfelől része Móricz Zsigmond önéletrajzi regénysorozatának, egész életművén végigvonuló "vallomásos" könyvei folyamának egyik darabja, közelebbről a Légy jó mindhalálig szinte közvetlen folytatása, másfelől azon munkái sorozatába tartozik, amelyek – bevallottan balzaci igénnyel – a magyar társadalom teljes összképét igyekeztek felrajzolni, tablóba rendezni. Az egyetlen évben, 1899-ben játszódó mű így egyrészt Nyilas Misi (a Légy jó mindhalálig hőse) érettségi évének bemutatása, benne – nem is titkoltan – az író kisújszállási gimnáziumi éveinek szinte fotografikus hűségű beszámolója, másrészt annak a generációnak a rajza, amely meghatározó lesz majd a húszas-harmincas években, azok mentalitásának, törekvéseinek, emberi minőségének ábrázolása, akik szinte a huszadik század küszöbén "érték" meg, hogy egy-két évtized múlva a társadalom "vezetői" legyenek. A regénynek ez a két "vonala" kitűnően harmonizál egymással, az író pedig – ritka bravúrral – egyszerre tudja az érettségi előtt álló nyolcadikosokat a sokat látott társadalomrajzoló, "kritikai realista" szemével és eszközeivel, valamint a köztük élő, írónak készülő, elhúzódó kamaszkorának kataklizmái közt vergödő Nyilas Misi szemüvegén át látni és láttatni. Az igen sokáig készülő, több részletben, külön is megjelent regényt az író csak 1939-re dolgozta egységes műalkotássá. Általában nem számítják a legjobb Móricz-regények közé, de újabban sokan érveltek amellett, hogy igenis az "első vonalba" tartozik. Az olvasók körében azonban mindenkor népszerű volt. (Legeza Ilona)

Hóvégi klasszikus: Giovanni Boccaccio - Dekameron

A Dekameron, alcíme: Galeotto herceg (olaszul Decamerone: Prencipe Galeotto) Giovanni Boccaccio száz novellából álló gyűjteménye, melynek keletkezése a 14. század közepére valószínűsíthető. (forrás: Wikipédia) Jól láttad, nem írtam el a századot, olyan rég írták, én is meglepődtem mikor annak idején olvastam és többször is a könyv végén levő  ismertetőre lapoztam, hogy leellenőrizzem, biztosan azt írja ott, hogy 14. század?

Mostanában a szórakoztató irodalom szexuális forradalmát éljük, a megjelent könyvek nagy része tocsog a szexualitástól, sokszor a pornográfia határát súrolva, mert ugye az erotika és az erőszak mindent elad. Nos, az erotikus írások nem a 21. század találmánya, de még a 20.-é sem, ugyanis a Dekameron novellái nagyrészt szerelemes-erotikusak és/vagy szatírikus-irónikusak és a gyűjtemény visszakézből ver jónéhány mai, divatos irományt.

A történet egyszerű: az 1348-as firenzei pestisjárvány ellen tízen – három férfi és hét nő, valamennyien tehetősek –, egy vidéki kastélyba menekül és egymás szórakoztatására mesélnek. A történetek tematikáját mindig az előző nap megválasztott “király” vagy “királynő” határozza meg. Tíz nap – a címe is ezt jelenti görög nyelven, tíz mesélő, száz történet az élet dolgairól, erotikáról, az emberi gyarlóságról tömény szatírával elmesélve. Ez a Dekameron.

Nyelvezete a reneszánsz korra jellemző. Meglehetősen nehézkésnek és dagályosnak tűnhet, de nem várható el, hogy egy 14. századi művet a 21. században divatos szlengre fordítsanak le. Nevezzük inkább pajzán meséknek, sikamlós történeteknek, amik mai világunkban már kicsit sem megbotránkoztatóak.

Világszerte ismert mű, sok más hasonlónak az ihletője – egyes források szerint maga Bocaccio is az Ezeregyéjszaka meséit vette alapul. S nem csak írókat ihletett, a festészetre is hatással volt. Rá lehet keresni időben hány festőnek és művészeti irányzatnak volt a múzsája a Dekameron és történetei. Sandro Boticelli egy egész képsorozatot festett a Dekameron történetei alapján, és film is készült belőle, bár jó régen.

Magyarul először 1890-ben jelent meg először, Dekameron vagy száz elbeszélés címmel, azóta többen és többször is újra lefordították.

Megér egy próbát…

“Minden harc és háború az élet megsemmisítésére tör. Egyetlen harc van, mely nem pusztulást, hanem termékeny életet jelent: a harc, amelyet a szerelmes férfi a nő ellen visel…” 

 (Giovanni Boccaccio - Dekameron)

A Dekameron száz világhírű történetét Boccaccio 1349 és 1353 között írta. Azóta se veszítettek elevenségükből, mert az író nem éri be azzal, hogy egyszerűen elbeszéli a szerencsétlen vagy boldog szerelmesek megpróbáltatásait vagy kacagtató kalandjait, a tréfás vagy szomorú történeteket: elbeszéléseiben ott kavarog korának egész társadalma, megtollasodott vagy tönkrement kereskedők, uzsorások, művészek, kalandorok, féktelen nemesurak, ravasz kópék, huncut parasztok, álszent, nagybélű, parázna papok, ostoba és agyafúrt törvénytudók, orvosok. Boccaccio a középkor alkonyán már az újkor hírnöke: a vakhit helyett a kétkedést, a józan észt, az önsanyargató vezeklés helyett a derűs életörömöt hirdeti.

Tizenkilenc magyar nyelvű kiadás, a legutolsó 2009-ben, az Európa Kiadótól

Hóvégi klasszikus: George Sand - Consuelo, Rudolstadt grófné

“… nem színházakban játszák a legjobb komédiákat…”

George Sand, Consulo

Amandine Aurore Lucile Dupin, Baronne Dudevant (Párizs, 1804-1876) ismert írói nevén George Sand, francia írónő, novellista. A nő, akinek volt mersze másnak lenni.

Előszőr kiskamaszként találkoztam George Sand nevével egy Chopinről szóló életrajzi filmalkotásban és csodálkozva kiáltottam fel: Jesszusom! Ez a pasi nő! Ami nem volt semmi a 19. században, még Párizs művészvilágában sem. Híres volt Chopinnel valamint Alfred de Musset-vel folytatott viszonyairól, bár ezek idején hivatalosan még Dudevant báró felesége és két gyermekének anyja. Ez a házasság később felbomlik Sand  a nők szexuális egyenjogúságáról vallott eszméi miatt, ugyanis több szeretője is volt, sosem titkolta viszonyait, ha kedve úgy tartotta, akkor férfiruhákba öltözött egyenjogúságát kifejezendő és a 19. századi Párizs dekadens művészvilágával vegyült.

Consuelo és Rudolstadt grófné, így a kettő együtt, mert így teljes a történet. Zárójelként megjegyzem, nem értem miért kategorizálja a Wikipédia mindkét művet novellának mikor regény a javából, különösen terjedelmüket tekintve.

18. században játszódó történet, a francia romantika gyöngyszeme és cselekménye Európa nagy részét beszövi. Történet egy csúnyácska, kétes származású lányról, akinek egyetlen vágya és reménye az éneklés, ez tudja majd kiemelni a szegénységből, nyitja meg a kapukat előtte. És ez hozza el a szerelmet is, amiről már oly régen lemondott. Szerelmese, és későbbi férje, a huszita Albert gróf meglehetősen eredeti figura a maga módján.

Romantika, szerelem, némi történelmi áttekintés és miszticizmus, valamint sok-sok korabeli zene, a zeneművészet és a színpad csillogó világa, a vele járó féltékenységekkel és intrikákkal. Erről szól Consuelo és Rudolstadt grófné. S ha belefogsz, akkor vértezd fel magad nagy türelemmel, mert nem egy könnyű olvasmány, első sorban a terjedelme miatt. Helyenként túlságosan részletező és emiatt vontatottnak tűnhet, de ennek ellenére érdemes vele megpróbálkozni a klasszikus romantika kedvelőinek.

Consuelo tüneményes tehetségű énekesnő, de életét és a velencei társaságba való befogadását több ellentmondás is nehezíti: spanyol, részben cigány származású, de a velencei stílus hibátlan értője, szerelemgyerek, csúnya leány, akit a tehetség és jóság mégis valósággal gyönyörűvé varázsol, az opera csillogó világa éppúgy vonzza, mint az érzéki szerelem, de fokról-fokra megcsömörlik mindkettőtől, egyre inkább lelki, megnemesült vonzalomra vágyik, s a tetszés és a siker közegéből a jószolgálat és a társadalom-jobbítás övezetébe lép át. Az önéletrajzi ihletésű regény eltávolítva egy történelmi időegység viszonylatába beleszőve a 18. század közepének története. A hősnő Velencéből Csehországba jut, majd Bécsbe, Poroszországba; feltárulnak előtte fejedelmi paloták, paplakok, összeesküvők földalatti rejtekhelyei. Értelme és jósága választatja vele Albert grófot, aki huszita. Férje halála után Rudolstadt grófné lesz, de ez már a könyv második kötetében (Rudolstadt grófné címmel) olvasható.

Eredeti mű: Georges Sand – Consuelo, 1842

Első magyar nyelvű kiadás 1875, Franklin-Társulat, azóta még négyszer, utoljára 1986-ban adta ki a bukaresti Kriterion kiadó

Legnépszerűbb ​​regénye, a Consuelo folytatásában George Sand a páratlan képességű velencei énekesnő mesés élettörténetét szövi tovább. A titkos házasság révén grófnévá lett Consuelo férje halála után Berlinbe költözik. Miközben továbbra is elkápráztatja a közönséget művészetével, a királyi udvarban fondorlatos összeesküvés szövődik körülötte, melynek akaratlan részeseként egyre inkább gyanúba keveredik. Végül kegyvesztett lesz: korábbi pártfogója, Nagy Frigyes rideg számítással börtönbe záratja. A meleg szívű lányról azonban igaz barátai nem feledkeznek meg. Mikor erényét a várbörtönben már komoly veszély fenyegeti, veszélyes kalandra vállalkozva megszökteti egy titokzatos idegen. Menekülés közben Consuelo szívében romantikus szerelem ébred az életét őérte kockára tevő Liverani lovag iránt. Kiszabadítója a lányt az üldözők elől egy távoli várkastélyban bújtatja el, mely titokban egy egész Európát behálózó titkos társaság vezetőinek székhelye. A társaság tagjait megismerve Consuelo megdöbbentő felfedezést tesz, és ennek fényében élete utóbbi néhány évének eseményei teljesen új értelmet nyernek. Az elképesztő fordulat ugyanakkor végre az oly régóta várt boldogságot is meghozza a lány életében. A zenei ihletésű regény megkapó szépségű, egyszersmind filozofikus mélységeket feltáró záró szakasza a forrongó szellemű XVIII. század elkötelezett erkölcsiséget tükröző áttekintését kínálja. A Rudolstadt grófné méltó kiegészítője és lezárása a francia romantika kiemelkedő alakjától ránk maradt legjelentősebb műnek.

Eredeti mű: Georges Sand – La Comtesse De Rudolstadt, 1843

Magyarul háromszor jelent meg az Európa Kiadó gondozásában, 1971, 1972 és 1978-ban

Hóvégi klasszikus: Jane Austen - Büszkeség és balítélet

Van olyan klasszikus romantikus irodalom kedvelő, aki ezt még nem olvasta?

Annyi mindent lehetne mondani erről a könyvről, a szerzőről is, de minek, hiszen elég egy gyors kis Gugli és információk milliója folyik… jó is, rossz is. Ez irodalom, nagybetűvel, és nemcsak azért mert szerepel az 1001-es listán.

Elfogult vagyok ezzel a könyvvel szemben. Ez volt az első klasszikus romantikus regény, amit valaha is olvastam, lehettem olyan 10 éves… – olyan ez mint az első szerelem, sosem felejted. Azóta többszöt is elolvastam… túlzás nélkül mondhatom, hogy vannak részek amiket szószerint idézni tudok. Bár azóta az írónő több könyvét is elolvastam  - mindössze hat könyvet írt - ez maradt a kedvenc.

S mert népszerűsége ennyi éven keresztül töretlen volt, lett belőle modern átírat is – valamelyik Harlequin kiadványban olvastam, Miss Elizabeth Bennet motorral járt és bőrszerkóban, s lett belőle fantasy is: Seth Grahame-Smith: Büszkeség és balítélet meg a zombik – no ezt nem olvastam el, sőt még a filmre sem voltam kiváncsi.

Természetesen nem úszta meg a folytatások-mániát sem. Joan Aiken tollából jelent meg a folytatás Lady Catherine nyakéke (Lady Catherine’s Necklace) címmel. A szerző egyébként több Jane Austen mű folytatását is megírta, magyar nyelven is megjelentek, egyet sem olvastam, nem is áll szándékomban. Rebecca Ann Collins egy egész sorozatot írt folytatásokból Pemberley-krónikák gyűjtőcímmel. A hat részes sorozat a Büszkeség és balítélet néhány szereplőjénk lehetségséges története. Magyar nyelven is megjelent, meg lehet keresni (1. Pemberley-krónikák, 2. Pemberley asszonyai, 3. Visszatérés Netherfield Parkba, 4. A longbourni hölgyek, 5. Mr. Darcy lánya, 6. Caroline kuzin). Ezekből sem olvastam egyet sem, mert nem szeretem a más szerző tollából származó folytatásokat.

Beszéljünk a filmekről is, mert természetesen film is készült belőle, nem is egy: tévéfilm, játékfilm, mini-sorozat, modern verzió, musical… minden amit elképzelni tudsz. Sőt olyan is amit nem. Például az indiai variánst, amiben Mr. Darcy az esküvőjére egy elefánt hátán érkezik, a történet csak nyomokban emlékeztetett az eredetire és hol farmerben, hol száriban ropták a táncot. Éljen Bollywood! A modern amerikai változat Mr. Darcy-jának könyvkiadója van és puccos hétvégi vityilója a semmi közepén. A koreai drámát már nem néztem meg, nem tudom milyen lehet a Bennett család ferde szemmel, esetleg már nem is úgy hívják őket… De számomra a legvonzóbbak még mindig a klasszikus vonalat megtartó filmalkotások, a legjobb Mr. Darcy akkor is Colin Firth marad a 1995-ös BBC-minisorozatból és a legjobb Elisabeth Bennet Keira Knightley a 2005-ös tévéfilmből, amiben Donald Sutherlandra osztották  Mr. Bennet szerepét – szenzációs alakítás!… nem hiszem, hogy bár valamelyiket ezek közül ne láttad volna… Ez egy olyan csont, amit még mindig lehet rágni…

Miről is szól a Büszkeség és balítélet... Mindenkinek másról szólhat, mert annyi minden történik benne. Első sorban egy meglehetősen jó kor-kép a 17. század vége-18. század elejéről. Hitelesebb már nem is lehet, hiszen a szerző ebben az időszakban élt, tehát első kézből kapjuk a kor számára fontos morális értékrendet, amire feltehetően hatással volt a tény, hogy Austen kisasszony egy papnak a lánya volt. S e mellett ott a romantikus szál, két szerelmi történetet is kapunk, újabb ambiciózus anyával ismerekedünk meg, mert legyünk őszinték, Mrs Bennet enyhén szólva butácska és egyetlen célja öt lánya minél hamarabbi és előnyösebb kiházasítása. S innen származik az a sokat használt idézet is: 

Általánosan elismert igazság, hogy a legényembernek, ha vagyonos, okvetlenül kell feleség.

Ugye ismerős?

Csodálatos lények lehettek a régi angol papkisasszonyok – egy kis faluban elásva, vénlányságra és tüdőbajra kárhoztatva hervadhatatlan regényeket tudtak írni az emberi természetről és szenvedélyekről. Jane Austen is vidéki papleány volt, mint a Brontë nővérek. Hat teljes regény maradt utána és néhány töredék. Ennek a viszonylag kis életműnek legismertebb és sok kritikus szerint a legjelentősebb darabja a Büszkeség és balítélet. Mint Austen többi regényét, ezt is feszes szerkezete, klasszikus stílusa, szellemes dialógusai, pompás pszichológiája és nem utolsósorban írónőjének csillogó okossága teszik ma is élvezetes olvasmánnyá.

Eredeti mű: Jane Austen – Pride and Prejudice, 1813

Magyar kiadás számszerint 29, az utolsó a Könyvmolyképző Kiadó, 2016-ban.

Hóvégi klasszikus - Émile Zola - Hölgyek öröme

Rougon-Macquart család 11

Világirodalmi klasszikus. Bár egy 20 részes ciklus tizenegyedik része, a könyv önállóan is megállja a helyét. Sőt igazából kapcsolat sincs a sorozat könyvei között, azon túl, hogy a francia császárság idején játszódó társadalmi régények.
   Kiskamaszként adta a kezembe egy idős hölgy – minden bizonnyal ő is valakítől örökölte –, egy meglehetősen megviselt, rongyosra olvasott példány formájában, ha jól emlékszem pengős regények sorozatban kiadott könyv volt. Később olvastam a sorozat több könyvét is, de ez maradt az örök kedvenc és bármikor szivesen ismét a kezembe veszem, mert bármennyire hihetetlen, ez a könyv és a témája, történései ma, 130 évvel a megjelenése után aktuálisabbak mint bármikor.

Micsoda a Hölgyek öröme? Egy áruház Párizs szívében, egy 19. századi Pláza… mert az, a mostani plázák elődje, amit egy nagyon jól helyezkedő eladósegéd hozott létre az emberi gyengeséget kihasználva. S ahogy most vannak plázacicák, akkor is voltak, csak abban az időben másképp nevezték őket: Madame X vagy La baronesse Y, de ugyanazt tették mint a mostaniak: az áruházban végezték el a napi sétájukat, ott találkoztak ismerőseikkel, akik szintén ott végezték napi sétájukat. Kortól, nemtől és szociális státusztól függetlenül ugyanúgy loptak mint ma, a gazdagok ugyanúgy megúszták a lopást mint ma, a nagyáruház ugyanúgy tönkretette a szomszédságában levő kisvállalkozót mint ma, és a főnök szeretőjének mindigis külön státusza volt… akárcsak ma. Az alkalmazottak ugyanolyan rabszolgák voltak, mint a nagyáruházak, plázák, hypermarketek, vagy hívják őket bármilyen néven, mai dolgozói.

Ebbe a világba csöppen bele a vidéki lány, Denise. Nem mintha szeretné, de nincs más választása: vagy az áruházban kezd dolgozni, vagy a nagybátyja és családja dönt a sorsa felöl. Az áruház mellett dönt és ott szembesül azzal a nagyvárosi valósággal, ami ma sincs másképp: klikkesedés, érdek-kapcsolatok, hátbaszúrás, rosszindulatú pletyka. Mi több, szembe kell néznie a tulajdonos szeretőinek rosszindulatával is. Igen, így többes számban, mert ugye, egy ilyen gazdag, magára adó férfinek több szeretője is van. Az egyik egy társasági hölgy, akivel nyilvánosan lehet mutatkozni, ide-oda eljárogatni, a másik pedig az egyik eladólány, aki mindig kéznél van, hiszen az alkalmazottak a házban laknak, akárcsak a tulajdonos, csupán a körülményeik másak.

S mert ez egyike a szerzőre nem igazán jellemző romantikus történeteknek, boldog a végkifejlet, de amíg oda eljutunk bizony van min kapkodni a fejünket.

Szenzációs  társadalmi regény a realizmus minden elemével. Nem szabad kihagyni, annak ellenére, hogy az író más művei szerepelnek az 1001-es listán, mint például a Germinal vagy az Állat az emberben.

2012-ben a BBC Paradise címmel sorozatot készített, melynek alapja a könyv, de a film a cselekményét Párizsból az angliai Newcastle-be helyezi át, és mint a filmek, sorozatok általában, vannak benne dolgok amik nem követik a könyv valóságát. De bárhová is vitték volna a helyszínt, a cselekmény egyetemesen érvényes lett volna. A fotók egyébként a filmsorozatból származnak.

Zola társadalmi és biológiai vizsgálódásainak színhelye ezúttal egy hatalmas párizsi áruház, az Au Bonheur des Dames. Octave Mouret, a csinos és szemfüles dél-franciaországi kereskedősegéd érdekházassága révén előkelő üzlethez jut. A császárság talmi csillogásában, a párizsi újgazdagok eszeveszett pompaszeretetében azonnal meglátja a nagy lehetőséget: hideg módszerességgel elnyeli a kispénzű, „szolid” konkurrenciát, és a végsőkig kizsákmányolt elárusítónők hadával megteremti a divathölgyek tündérálmát, a káprázatos, csillogó „modern” áruházat. Arisztokrata nők, színésznők, könnyűvérű lányok, a párizsi élet ezer meg ezer fénybogara szédül bele az omló csipkék, a meleg fényű selymek, a lenge tüllök lobogásába…

Eredeti mű: Èmile Zola – Au bonheur des Dames, 1883

Több kiadást is megért már magyar nyelven, az utolsót 2007-ben a Könyvmolyképző Kiadó követte el, és továbbra is az eredeti Benedek Marcell-féle fordítást olvassuk

Hóvégi klasszikus - Rejtő Jenő írásai

Miért is kellene Rejtő-könyvet olvasnod?

Elsősorban azért, mert a magyar szórakoztató irodalom vele kezdődik. Mert nyár van... mert nem lehet azzal takarózni, hogy drágák – arról szól a fáma, hogy ingyen letölthetőek a könyvei, és ráadásul legálisan... és mert szórakoztató. Jobban mint a divatos amcsi tiniregény vagy a legújabb írott pornográfia.

Ezek azok, amire azt mondanám, hogy egyformán élvezhetőek férfiak és nők számára, mert kalandosak, pörgősek, néha van bennük szerelem is... és kár lenne a „new adult”-os generációnak kihagynia. Ami a legfontosabb: korhatár nélküliek. Egyformán élvezi a nagyszülő korosztály és az ifjúság.

Jaj, persze lesznek hangok, hogy hát ez unalmas... persze, hogy unalmas lesz azok számára akiknek a jó könyv a fejezetekkénti minimum egy dugásnál kezdődik vagy egy, a  semmiért hisztériázó dívánál, de legalább egy lelki sérült milliomos legyen benne, ha már a kötözős szex kiesett... mert ugye, ha mindez nincs, akkor az a könyv  unalmas és értéktelen. Rejtő Jenő könyveiben ezek közül egyiket sem fogod megtalálni, de róla halála után több mint 70 évvel is tudjuk ki volt és száz év múlva is tudni fogják. Minden, ma divatos íróról is elmondható lesz ugyanez?

Felesleges életrajzi részletekbe belemenni, aki ismeri a munkásságát, az már tudja ki volt Rejtő Jenő, aki meg nem, annak barátja a Gugli. Annyit azért elmondanék, hogy bár a maga korában filléres regényeknek, ponyva irodalomnak számítottak írásai, ma már a klasszikusokkal együtt emlegetik a nevét.

P. Howard és Gibson Lawery írói neveken is jelentek meg írásai, melyek akár légiós-történetek voltak, akár bűnügyi- vagy western-jellegű írások, egyformán szórakoztatóak. Több regényét megfilmesítették, színdaradot is írtak művei alapján, sőt képregények lapjain is találkozhatunk egy-egy regényének főhőseivel

Kedvenceim:

A három testőr Afrikában

Az elátkozott partból megismert együttes – Csülök, Tuskó Hopkins, Senki Alfonz és a Török Szultán – újabb sötét rejtélyek felkutatására indul. Igaz, hogy nem egy úton, hiszen Csülökék, miként a „három testőr”, az izgalmas és halálos veszélyeket ígérő kalandok során lovagi szolgálatot is teljesítenek egy francia lány, Yvonne oldalán, a Török Szultán viszont – úgy tűnik – aljas árulásaival egyre nagyobb veszélyekbe sodorja őket. De Yvonne apja, Duron tábornok megmentése és egy óriási panama leleplezése után kiderül, hogy „aljas” módszereivel a Török Szultán is csak leplezte magát, s az igazság kiderítésében, a veszedelmes kalandok sikeres kimenetelében őneki is jókora része van.

Az első, 1940-es megjelenés óta még 16 kiadást ért meg, film is készült belőle. Az első könyv volt amin hangosan nevetni tudtam.

Az ellopott futár

"- Nagyon helyes, hogy a tetemet már előkészítették a boncoláshoz. Örülök, hogy végre rend van a kórházban. Fogjunk hozzá, uraim. A lelet szerint ez itt egy negyvenöt év körüli, anaemiás egyén, causa mortalis: előrehaladott atrophia… 

A kórboncnok felemelte kését, lehúzta a leplet, ám ekkor legnagyobb csodálkozására a halott felült, és mutatóujját figyelmeztetően kinyújtva, így szólt: 

– Pardon, a boncolás előtti illem előírja, hogy bemutatkozzam. 

A tanár szigorúan összevonta szemöldökét, és a meghökkent kórházi szolgára nézett. 

– Marcel! Hogy kerül ide egy jól nevelt női hulla a középkorúnak jelzett, negyvenöt év körüli egyén helyére? Uraim! – És az orvosokhoz fordult, választ sem várva: – Iménti kijelentésemet visszavonom: a kórházban még sincs rend. (…)"

Persze hogy esküvővel végződik majd a történet, mert a szerelem sötét verem (különösen ha letakarják és ráülnek) és mert Rejtő a tündérmesék világának sajátos környezetbe ültetett változatát teremti meg itt is ahol az alvilág kétes figurái egytől egyig úriemberek, a koldusról többnyire kiderül, hogy álruhás koronaherceg, és ahol végül a szerelmesek mindig egymásra találnak.

Megjelenésének éve: 1941… és azóta még kilencszer. A hangosan vihogós kategóriába tartozik.

… és egy örök klasszikus: Fülig Jimmy levele az uralkodóhoz

Kelt mint itt Szanfranciszkóban uralkodásunk elmúltával magamkezűleg.

Igen tisztelt kiráj úr, kedves mamája és T. neje őfelsége! Mai nappal keltfent levelét vettem és kibontám.

Ezennel felelek tisztelettel értesíteni!

Szíves mekhívására, hogy udvarára telepeggyek nyugodt életre, amit Felség gondtalanít, van szerencsém őszinte sajnálattal. Mer ott nekem nagy strapa a tétlenség. Én városi lakós vagyok, ha nem is bejelentett, ami csak egy üres formalinság. De városi lakos nehezen szokja a vidéket. És egy sziget, akármilyen kicsiny, mégiscsak királyi udvar, tehát nem a nagyvilág. Pedig szívesen emlékszem vissza uralkodásom naccerű idejére, amej felvirágzásba hoszta a országot... És asz sem lepne meg, ha Almirában megöregítenék fénykoromat és a főt téren szobrommal találkoznék sétálva. Mer a nép bezárt engem a szívébe, és jó, hogy mégsem kell zacskót ragasztani, amint egyéb bezárás esetén ez fentforog.

Voltam Szingapurban is a klubbokban. Már nem az, ami volt. Vanek lebukott egy lopásból kifolyó rajtaérésből. Azt hiszem jól esne neki, ha felséged írna egy pár sort. Hadd lássa a Vanek, hogy felséged nem felejti el barátait, ha aszok bajba jutnak. Buszkó Mocsink mondta, irjam mek; hogy felséged, ha van miből, megadhatná neki a két és fél dollárt, amit felsékedért Tulipánt nevű közös barátunknak visszafizetett. Mert egy uralkodó nem csinálhat adósságot. Eszt ő monja. Mi uralkodók tudjuk, hogy ez nem igaz. De mikor ült ez a Mócsink egy trónon?

   Itt már minden nem a réki. Unalmas és csendes lett. Szegény Velő kétoldali pisztolylövésben mekhalt, pedig üzentem neki, hogy a Hobo Fischer kiszabadult. Mondom: unalmas itt minden és csendes, úgyhogy azonnal Honkongba mentem, mert ott sincs semmi dolgom. És az ilyesmit én elintézem.

Jelenleg ugyanebben az ügyben tartózkodom Szanfranciszkóba.

Ha mektenné felsék, én egy Firmin nevű úrban felejtettem a késem. Ott van elásva a gyorsfényképezőgép mellett. Ha egyszer arra sétál és nincs más államügye fojóba, ássa föl a pasast és vegye ki belőle a késem. Nem éri meg ez a Firmin. Egy darab kagyló a nyele. Könnyű megismerni. De csak úgy kérem eszt, ha igazán nincs dolga és szívesen csinálja.

Úgy történt esz a haláleset, hogy amikor felségedet ledoptam a földre és rémülten láttam, mit tevék. De időm se volt rája éleszteni, amikor megjelent a kisértő kapitány. A Wirth. Aki veszette a Nono-Holasztárlulu hajót.

És revolvert foga:

– Itt az idő José – mondá. – Elmehet. De most nagyon gyorsan.

– Ki maga? – kérdem hüjén.

– Én Wirth kapitány vagyok. A Titkos Szolgáktól. A kikötőben egy motoros várja és elviszi Tahitibe... És ő adott nekem pénct is. (Aszért köszönöm, hogy felséked is küldött. A pénc az egyetlen jó, amiből nem árt a sok.)

Amikor elmentem, az útban aszt gondolám, elhozom a fényképemet ettől a Firmintől. Ahoty odaértem, belestem asz ablakon és mekrémültem.

Ott feküdt a halottarcú öreg nő, de jól fejbeütve. Aszonban volt neki élete még, mert vizzel öntöztem.

– Uram... – mondta – megölt. Firmin... A részvények...

...Hát kiderülne, hogy asz a Firmin meg az asszony részvényesek voltak Alvarec elnök uralmában. Amikor asz elnököt elkergették a részvények folyama árbaesett. De mekvoltak nekik kettőjüknek értéktelenül. És múltkor jött Ekmont meg Gombperec fényképezni és közben mondták, hogy az értéktelen részvényt mekveszik tőlük. Firmin eladta potomért. De az asszony mondá, hogy ő nem adja. Esz emlék. Így hát csak Firminét vitték el. Mire gyött a Pollino fényképeszni, neki nem juta részvén. Eszért él ma is, csak tudná minek?

Az történt előzőleg, hogy Ekmont és a többi gyászoló rokon megtudták Bonifác fogolytól, hogy gyön Alvarez csapatokkal és győz. Nekik majd menekülni kell. Iken ám, de akkor a részvének régi, jó folyamára lesz érvényes megint! És itt megvették a régi részvéneket.

Amikor már Firmin is mektutta, hogy visszajön Alva Rez, akkor maj megőrült, hoty potomér atta a papirokat. De Ekmont kirugatá. Gombperec dettó. Erre ő megölte őket, mer tutta, hogy Warinst fogják gyanúsitani a tényállással. Vékül leüté és kirablá részvényeiből a halálfejű úrinőt.

Amikor felálltam a sebesült asszony mellől, ez éppen jókor volt. Mer lesujtott rám hátulról esz a Firmin, aki valamiért visszagyött. De már ép felálltam, nem talált.

No asztán következett egy rövid testgyakorlás miután elástam (S.K.) Ámde benne felejtettem a műszert a fényképészbe.

Ezzel zárom soraimat alanti tisztelettel felségednek régi barátja, ma is és a kedves mama őfelségének és az uralkodó őnacsságának kézcsókkal. KeIt most lent: Néhai kollégája:

   az eksz Fülig Jimmy, sajátulag.

(Rejtő Jenő, Piszkos Fred, a kapitány)

Hóvégi klasszikus - John Galsworthy - Forsyte Saga, Modern komédia

Néhány napja szűk körben dumaparti volt arról, hogy ki éppen mit olvas és a sok divatos-hangzatos cím között elhangzott Stendhal Vörös és feketéje. Ettől a pillanattól a beszélgetés teljesen más fordulatot vett, és a klasszikusokat kezdtük osztani-szorzani, ki melyiket szereti és miért nem a másikat. Hozzá kell tennem, hogy egyikünk sem bölcsész, író vagy valami hasonló, még irodalomtanár sincs közöttünk… egyszerűen könyvet eszünk reggelire, ebédre és vacsora helyett is.

Innen az elhatározás, hogy havonta egyszer egy kedvenc klasszikusomról fogok írni. Hátha más is kedvet kap az olvasásához vagy épp az újraolvasásához. Ha nem tetszik az ötlet és csak kortárs szórakoztató műfajra vagy vevő, itt és most abbahagyhatod az olvasást.

Köszönöm Zsu, ez az ötlet tőled ered.

James Galsworthy – A Forsyte Saga, Modern komédia

Azért egyszerre kettő, mert a Modern komédia A Forsyte Saga folytatása, s ha netán kedvet kaptál, akkor alapból szerezd be mindkettőt. Ezért a könyvéért John Galsworthy 1932-ben Irodalmi Nobel-díjat kapott, tehát ez nagybetűs irodalom, és természetesen szerepel az 1001-es listán. A harmadik részt, End of the Chapter, már nem olvastam, tudomásom szerint nem jelent meg magyarul, ha mégis, akkor szóljatok.

A viktoriánus idők felső-középosztályának a világát ismerjük meg: hagyomány, szerelem, csalódások, ambíciók és az íróra oly jellemző társadalmi kérdések megismertetése. Teljesen hiteles képet kaphatunk a kor Angliájáról nyomon követve a család három generációját.

A mű hat ciklusból áll (3-3 A Forsyte Saga és Modern komédia), eredetileg ezek különálló regények voltak egymás folytatásában, az elsőt 1906-ban írta… No ugye, hogy nem most találták fel a sok-kötetes sorozatokat.

Filmsorozat is készült belőle, az idősebbek minden bizonnyal emlékeznek rá, nekem a nagyi mesélt róla. Talán azóta lett egy újabb sorozat is 2002-ben, modernebb, utána kell néznem hol lehetne azt megnézni…

Hogy olvastam-e a könyveket? Igen, mindekettőt és nem is egyszer. Hosszú, de akkor is megérte a rá áldozott időt és nagy valószínűséggel valamikor ismét el fogom olvasni.

Babits Mihály jellemzése a szezőről: “Alig képzelhető író, Galsworthynál egyformább, megbízhatóbb, meglepetéseket kizáróbb nívójú. Nemes tónus, de középszerű érdekesség jellemezte számomra minden művét; a közönség viszont ugyanezeket a műveket magas szépségű, és mégis könnyű, jó olvasmányoknak találta.”

(Babits Mihály – Könyvől könyvre, Nyugat, 1933)

A Forsyte Saga

A Forsyte-Saga A Viktória-korszak Angliájának nagy regényírója realista kritikával vizsgálja és ábrázolja a századforduló angol társadalmát. Főművében valóságos mondává, legendává, „szágává” szövi a Forsyte-család egymást követő nemzedékeinek történetét. Ez a család a birtoklási szenvedély jelképének tekinthető. Életeleme a pénz, a vagyon, melyet örökölt és gyarapítani már alig tud, de körömmel-foggal meg akar őrizni.

A Forsyte-regényeket az író két ciklusba foglalta össze. Az első ciklus a Forsyte-Saga, mely három regényből (A tulajdonos, Válóper és Ez a ház kiadó), továbbá két intermezzóból, közjátékból, összekötő elbeszélésből áll. A cselekmény 1886-ban indul meg, az öreg Jolyon házában, és elvezet a búr háborúba, Viktória királynő temetésére, a százegy éves Timothy Forsyte halálos ágyához. Tanúi vagyunk Bosinney építész, Soames Forsyte és ifjabb Jolyon, a művész Forsyte szerelmi drámájának. A ciklus első felének izgató nőalakja a szép és bájos Irene, míg a ciklus végén már az első világháború utáni nemzedék lép színre, és a nyughatatlan Fleur házasságának története már egy másik Anglia jellemző vonásait tünteti fel.

Eredeti mű: James Galsworthy – The Forsyte Saga, 1921

Ulpius-ház, 2006

Magyar Könyvklub, 1994

Kriterion, 1983

Európa, 1960, 1970

Modern komédia

John Galsworty az angol irodalom legnagyobbjai közé tartozik. Technikája az impresszionista festésmódra emlékeztet – a természetet, az emberi világot, hõseinek jellemét váltakozó képekben, tovavillanó víziókban látja és mutatja meg. Regényei központjaiban egy-egy nagy szerelem lobog – talán az egyetlen emberi szenvedély, amelyet iróniája megkímél. 

A Modern komédia szintén három ciklusból áll. A fehér majom a nyugati kultúra bomlását, a Hattyúdal pedig e kultúra végét jelképezi. Az ezüst kanál a kiváltságos osztály szatírája, azoké, akik az angol közmondás szerint szájukban ezüst kanállal születtek

Eredeti mű: James Galsworthy – A Modern Comedy, 1924

Kriterion, 1985

Európa, 1960, 1970, 1971

Sylvia Plath - Az üvegbura

„Furcsa, fülledt nyár volt, azon a nyáron ültették villamosszékbe Rosenbergéket, és én nem tudtam, mit keresek New Yorkban.” Egy idegösszeomlás története kezdődik ezekkel a szavakkal. A tizenkilenc éves Esther Greenwoodnak Amerika tálcán kínálja a karriert: felveszik ösztöndíjjal a legjobb iskolába, majd tizenketted magával megnyeri egy divatlap pályázatát, egy hónapra New Yorkba kerül, fogadások, díszebédek, hírességek forgatagába. Csakhogy ő valami többet és tisztábbat vár a társadalomtól, mint az őtőle, és ezért nem tud beilleszkedni a nagy gépezetbe. „Bizonyára úgy illett volna, hogy én is repüljek a lelkes örömtől, mint a többi lány, de – valahogy nem voltam rá képes. Nagyon-nagyon csendesnek és üresnek éreztem magam, akár egy tornádó magja, ahogy csak sodródik kábultan a körülötte tomboló pokoli zűrzavar legközepén.” A történet: ennek a baljós hasonlatnak a kibontakozása, a betegség első tüneteitől a közönyös pszichiáter kontárul alkalmazott elektrosokkterápiáján át a hajszál híján sikeres öngyilkosságig. Végül a gyógyulás tétova stációi következnek, az életbe visszavezető út lehetőségét sejtetve – ami a valóságban tragikusan ideiglenesnek bizonyult. Mert Az üvegbura önéletrajzi mű: az újabb angol-amerikai líra talán legeredetibb tehetségének egyetlen nagyobb szabású prózai alkotása. Megjelenésének évében, 1963-ban Sylvia Plath öngyilkos lett.

Európa, 2014, 2010, 2002, 1983

Kriterion 1981

Eredeti mű: Sylvia Plath – The Bell Jar, 1963

Monica Carrot A gyöngyszürke olvasásakor jutott eszembe ez a könyv, akkor említettem is, s mivel mostanság olvastam a folytatását, A szivárványszürkét ismét eszembe jutott. Egy olyan mű, amit minden könyvmolynak legalább egyszer el kell olvasnia - és nemcsak nekik. Lehetőleg felnőttként (is). Nem véletlenül szerepel az 1001-es listán és minden időben, mindenhol aktuális marad. Ez nagybetűs irodalom. Ha csak magyar nyelven ennyiszer adták ki, vajon hány kiadása lehetett úgy összesen az idők folyamán?

Nem mondanám, hogy nyomasztó történet, hisz a maga módján még humora is van, a cselekmény gördülékeny, nincs benne felesleges időhúzás. A történet meglehetősen objektív módon van elmesélve egy depresszív személyhez képest. Elképzelhető, hogy idegesíteni fog a főszereplő, mert hát rámosolyog a fene-nagy szerencse, de ő nem tudja értékelni és lelkesedni érte. Rengetegen szeretnének a helyében lenni, hiszen abban a korban a nők helyzete teljesen más volt, mint ma. S hogy jobb-e azóta vagy csak áltatjuk magunkat a látszattal, azt mindenki döntse el saját maga.

   Lehet maga a történet nem fog megérinteni, hisz több mint ötven éve írták, a régi idők Amerikájában játszódik. Más kor, más világ, még meg sem születtél akkor (én biztosan nem) mi közöd hozzá? – gondolhatod. Mi ennek a nőnek a zavara egy világégéshez vagy az emberéleteket követelő ilyen-olyan katasztrófákhoz képest, de aztán lassan rájösz, hogy bár egy önéletrajzi írás, ez mégsem kizárólag Esther Greenwoodról szól (vagy Sylvia Plathról), hanem valamennyi olyan emberről, akit befogott üvegbura… Van aki ki tud jönni alóla, van akit elnyel. S ha te magad nem is vagy alatta (vagy soha nem is voltál), attól még megvan a magad Esther Greenwoodja, lehet nemcsak egy, hanem több is.

Először még érettségi előtt olvastam a könyvet, különösebben nem érintett meg, mit tudtam én akkor, tizenévesen, mit jelent az, amikor semmi sem jó, amikor mindenkit elmar maga mellől az ember, akár mondva-csinált okokkal is. Mostanra már tudom mit szimbolizál az üvegbura, bár - eddig - még nem szippantott be. Néha előveszem és beleolvasok a könyvbe, különösen olyankor, amikor belefutok egy-egy "Esther Greenwood"-ba, mert "Esther Greenwood"-ok mindig voltak és mindig lesznek.

Akivel most utóbb találkoztam még ott van a bura alatt. A maga kis álomvilágában él, körbeveszi magát olyanokkal akik ezt elhiszik, olyanokkal akik nem kérdőjelezik meg létének fontosságát, és akik még véletlenül sem mondják el, hogy a bura alatt teljesen egyedül van, és ők, a többiek, mind az üvegen kívül vannak, vagy épp a saját burájukkal vannak elfoglalva és nem látják az üvegharang alatt kínlódó megkeseredett, magányos személyt. Ott lesz, amíg egy nap a bura teljesen elnyeli, mert ő nem a kiszabadulós fajta… és mikor ez megtörténik, senki még észre sem fogja venni, hogy a bura eltűnt, vagy már nincs alatta senki. Mert ilyenek vagyunk...