Jill Mansell – Most vagy soha

Miminek esze ágába se jutott a szerelem, amikor először meglátogatta az apját a bájos, vidéki Goosebrookban. Pedig jól tette volna, ha lelkileg felvértezi magát a veszélyre.

Leszámítva az undok Henrietta nevű nőszemélyt (aki hagyta Mimit az esőben kutyagolni, és nem vitte el az autójával), a falu lakói roppant barátságosak. Különösen egy valaki extra vonzó – Cal, a karizmatikus, nyíltszívű, szexis pasi.

Ahogy telnek az évek, Mimi a karrierjére koncentrál Londonban. És hiába botlanak Callal újra és újra egymásba, valami vagy valaki mindig közbeszól, hogy egymáséi lehessenek.

De ha tényleg Cal az Igazi, akkor egyszer csak meg kell történnie a csodának. A kérdés csak az, milyen ára van ennek?

Lettero, 2019

Eredeti cím: Maybe This Time, Headline, 2019

Többször is elmondtam már, hogy kedvelem Jill Mansell írásait – többnyire, mert azért vannak olyan írásai is, melyekért nem rajongok –, tehát nyilvánvaló volt, hogy ezt az újabb könyvét is kiváncsian vártam. El tudnék viselni évi két könyvet is tőle, lenne is miből, mert egy nagyon termékeny íróról van szó, bár a magyar nyevű megjelenések száma miatt sem panaszkodhatunk, hiszen ez éppenséggel a tizenötödik, ha jól számoltam.

Mansell chick lit történeteket ír, azaz könnyed, szórakoztató, úgynevezett “nőcis” könyveket, melyekkel jól be lehet kuckózni, vagy strandra vinni, s melyektől a szórakozáson kívül semmi másra nem kell várni, mert senki világát megrengetni nem fogja. Történetei, szereplői, annyira valóságosak, hogy mindaz, amit egy-egy könyvében leír, akár igaz is lehetne. Tehát pontozom a Lettero Kiadó kitartását, hogy évente legalább egy könyvét elhozza a magyar rajongóknak is, remélem ezt a szokását továbbra is megtartja.

A szerző könyveire az is jellemző, hogy a cselekmény nem egyetlen személy körül forog, hanem inkább egy kis közösséget mutat be, melynek a főszereplő is tagja valamilyen formában, mert azért van egy főszereplő is. Ez a kis közösség többnyire egy idillikus, angol vidéki faluban él, melyet olyan tetszetősen ír le, hogy az ember lánya komolyan fontolóra veszi az azonnali költözést. 

Most sincs ez másképp, legalábbis, ami a szereplőket illeti, hiszen sokan vannak és sokfélék. A cselekmény helyszíne viszont egy rövid időre Londonba viszi az olvasót, majd később Mallorcára is (a hősnő munkája miatt), de többször is visszatér az festői Goosebrookba, ami természetesen Cotswoldshoz tartozik. Sosem jártam még Cotswoldsban, de amennyi könyv helyszínének választották, már ideje lenne felvenni a bakancslistámra, és saját szemmel látni, tényleg annyira festői és vonzó?

A történet központi figurája Mimi Huish, Londonban él, PR szakember és sikeres abban amit csinál. Mimi elvált szülők gyermeke, ami nem szokatlan, az viszont nem mindennapi, hogy az apa sok évi házasság után rukkol elő azzal, hogy ő tulajdonképpen saját neméhez vonzódik. Ő az aki Marcusszal, partnerével Goosebrookban él és ide utazik Mimi őt meglátogatni, amikor a fülszövegben is említett Henrietta nőszemély hagyja az esőben gyalogolni, és így ismeri meg Mimi a sármos Calt is, aki a másodszori találkozásnál is ugyanolyan sármos, tehát Mimi szíve kicsit hevesebben kezd dobogni a jelenlétében. Ekkor jutott eszembe, hogy mennyire hülyék tudnak lenni a nők, legalábbis néhányan közülük. Ha egy férfi kedves, előzékeny, udvarias, segítőkész, akkor már rögtön azt hiszik, hogy érdeklődik utánuk, pedig dehogy! Vannak még kedves, előzékeny, udvarias és segítőkész férfiak minden hátsó szándék nélkül. Cal egy ilyen. És boldog házasságban él egy csodaszép nővel és kislányukkal.

Mimi legjobb barátnőjével osztozik egy lakáson (mert lennie kell egy legjobb barátnőnek is) és stabil kapcsolata van… egészen addig, amíg egy este váratlanul haza nem érkezik és… Ezt le sem kell írnom, mindenki kitalálja, hogy a stabil kapcsolat a legjobb barátnőn csúszik el, Mimi pedig egyenesen hazafut apjához sebeit nyalogatni, és ide tér vissza minden egyes alkalommal, amikor a körülmények úgy hozzák.  Érdekes módon, az anyáról egyetlen szó sem esik az apa nagy coming out-ja után, helyét átveszik a barátok, ismerősök, munkaadók és az új közösség, melybe Mimi igyekszik beilleszkedni.

A Cal és Mimi kettősre keresztet vetettem, hiszen a fickó nős, és a szerző olyan jól keverte a dolgokat, hogy többször is eldöntötem, Mimi most emellett a pasi mellett teszi le a voksát, aki lehetett volna a szívtipró Paddy, a helyi bájgúnár, vagy CJ, Mimi Mallorca-i munkaadója, egy meglehetősen nehezen kezelhető sztáríró, vagy akár Felix is, a hely legtehetősebb és legelőkelőbb férfija, annak ellenére, hogy Felixnek pont Mimi legújabb legjobb barátnője, Lois a felesége (jesszusom, mennyi "leg"!). Ebben a könyvben ezer dolog történt, ami egyik pillanatról a másikra megváltoztatta a cselekmény további alakulását, tehát egyetlen pillanatig sem lehetett unatkozni, mert Mimi és a szerelem többször is elmennek egymás mellett, mivel az időpont sosem alkalmas..

Bár nem volt klisémentes, ez mégis egy remek történet volt az emberi kapcsolatok sokszínűségéről, személyes tragédiákról, szerelemről. Pörgős volt, színes, kiszámíthatatlan. Kedveltem, de természetesen ízlések és pofonok…

A szerző nevéhez kapcsolódó bejegyzések:

Ebből szerelem lesz

Nem zörög a haraszt

Van az a pénz

Te és én, mindörökre

Keresd a párod

Ezen múlik minden?

Kirsten Lobe – Párizsi macskajaj

Sikeres New York-i divatguru, aki szívtipró pasijával egy háromszintes tetőtéri lakásban éli a felső tízezer pazar életét. A szíve mégis üres még ha a szekrény roskadozik is a Gucci táskák súlya alatt hiányzik a mindent elsöprő szerelem. Egy napon búcsút mond eddigi életének, hogy valóra váltsa gyermekkori vágyát, és Puccini nevű macskájával, no meg a piperekészletével elköltözik Párizsba. A fény városában keresi azt a sármos franciát, aki gyermekei leendő apja lehetne, de minduntalan zsákutcába fut: megismerkedik a lezseren szexis Alexandre-ral, egyszerre randizik három Jean nevű férfival, és találkozik egy nős arisztokratával, aki a kitartott nő szerepét szánja neki…

Uplius-ház, 2007

Eredeti cím: Paris Hangover, 2006

Egy ideje vajúdok azon, hogy megírjam ezt a bejegyzést vagy sem, mert… nos, ennek több oka is van.

Sok éve megjelent könyv – kiadója már el is tűnt a könyvpiacról ebben a formában –, valamiért eddig nem került a kezembe, most is csak kölcsön kaptam azzal, hogy pont erre lenne most szükségem, mert vicces, szórakoztat és feldob a komolyabb témájú könyvek után. Ám legyen, gondoltam, a fülszöveg olvasása után ígéretesnek tűnt, és főleg egy olyan olvasmánynak, amin nem kell majd sokat gondolkodni. Nem egy rövidke kis szösszenet, de nem a mennyiség a fontos és belefogtam, annak ellenére, hogy már a borítója taszított.

Akik már többször is olvasták a bejegyzéseim tudják, hogy nem szoktam egy könyv borítójával cikizni – kivéve, ha annyira ronda és primitív, hogy nem lehet szó nélkül elmenni mellette. Hát ez bűnronda és a primitivitás iskolapéldája. Olyan mintha a tipikusan szőke amerikai plázamacának félresikerült volna a plasztikai műtéte. (Szegény nem tudja, ha a plasztikai sebész várójában Picasso festmények lógnak a falon, onnan fénysebességgel teperni kell.) De, ugye, nem a csomagolás számít, hanem a tartalom, a fülszöveg pedig egy könnyed, kalandos, romantikus történetet ígért. A Moly címkéje felnőtt tartalmat is, bár én ezt sehol nem találtam meg.

Sosem hallottam a szerző nevét, ezért úgy ötven oldalnyi olvasás után, meggugliztam kicsoda-micsoda Kirsten Lobe. Volt divattervező (hallott valaki róla?), aki feladta a hivatását, hogy világpolgár legyen. Körbeutazta a bolygót és egyedül neveli gyermekét. Meg írt összesen három könyvet, ez az egyetlen, ami magyar nyelven is napvilágot látott, s nagyon jól van ez így.

Ekkor már megfogalmazódott bennem a kérdés, hogy vajon mennyi az, amit a saját maga által megélt kalandok közül a történetben felhasznált? Mert, ugye, a szerző és a hősnő személye kísértetiesen hasonlít. Kivéve talán azt, hogy a hősnő a kötelező bombázó szupernő, amit én a szerzőről nem mondanék el, de álmodni lehet, a történet fikció (gondolom többnyire) és a szépség relatív. A történetet is E/1-ben meséli el a hősnő, naplószerűen, összegzésként külön kiemelve egy-egy időszak csúcs- és mélypontjait

Térjünk rá akkor erre az újabb fikciós szupernőre.

Lauren Klein. Így hívják, de a szakmában a Klein név alatt fut, s a történet elején dobálózik is a nagy márkanevekkel, akikkel volt szerencséje együtt dolgozni. Mondhatni Klein az ő márkaneve.

Klein 34 éves, háromszintes lakása van New York szívében, döggazdag francia szeretője, egy Puccini nevű macskája és gardróbja dugig márkás cuccokkal – ezt többször is az olvasó tudomására hozza. Klein betegesen vonzódik mindenhez ami francia. Nagy álma, hogy egyszer majd Párizsban élhessen bohém festőként, lehetőleg egy döggazdag francia pasi oldalán, akivel majd együtt nevelgetik tökéletes francia-amerikai gyermekeiket. Nos, a döggazdag pasi adva van, ő maga a megtestesült tökély, illetve majdnem, mivel van egy aprócska hibája: nem akar gyerekeket. Kleinnek meg ketyeg a biológiai órája és a francia férfiak iránt érzett obszesszív ragaszkodásához még társul egy rögeszme: gyermeket akar.

Hogy miért gondolta, hogy mindez neki összejön ha átcuccol Párizsba, sosem értettem meg. Nincs azzal semmi gond, ha az ember lánya követi az álmait, de amit ez az elfuserált szőkeség művelt nem vicces volt, hanem szánalomra méltó. Azt ugyan el kell ismernem, hogy az elején volt néhány megmosolyogtató jelenet, de ezeken hamar túltette magát a szerző, és az egész történet átment a jősnő egyik ágyból a másikba való vándorlásába a tökéletes francia pasit keresendő.

A történet tele van következetlenségekkel. Hogy csak egyet említsek: Klein anyagi helyzete. Ha valaki magát sikeres divatgurunak állítja be, háromszintes lakásban él New York központjában és csak úgy, egy kósza gondolat hatására egy hét alatt átköltözik Párizsba,  akkor joggal feltételezhető, hogy némi pénz is van a bankszámláján. De Kleinnak nincs, csak hitelkártyái vannak, melyeket gyorsan le is nulláz. Állandóan a pénz, illetve annak hiánya miatt sír, viszont semmit nem tesz a jövedelemszerzés érdekében, hanem a saját művészetének szenteli idejét. Már amikor nem vásárolgat, partizik és sajnálja magát, hogy nincsenek barátai, és hogy a tökéletes pasik sem verik le egymást körülötte, bár eleinte minden potenciális jelölt maga volt álmai férfija.

Bevallom, hogy felén túl már csak lapozgattam, mert lényegében ugyanazok a dolgok ismétlődnek újra és újra, csak a soros ágyas személye más. 

Ez a legalja mindennek, amit az idén olvastam. Se stílusa, se nyelvezete, se humora. Az egyetlen említésre méltó dolog az a helyszínek leírása, Párizs hangulata, az olyan apróságok, amiket az ember nem igazán lát meg, ha turistaként elrángatják a város nevezetességei előtt.

Mazochistákon kívül senkinek nem ajánlom ezt a könyvet. Ha az én példányom lett volna, ki is teszem a kuka mellé, mert begyújtani még nem kell… de hát ízlések és pofonok…

Kristan Higgins – Zöld út a szerelemhez

Kék Gém 2

A ​harmincöt éves Honor Holland élete romokban hever. Nem elég, hogy a gyermekkori szerelme nem hajlandó feleségül venni, a férfi a vitájuk után valaki mást jegyez el. Honor a csalódás elől legszívesebben a munkába menekülne, a családi kupaktanács azonban inkább életre és párkeresésre ítéli. Ennél pedig nincs is nehezebb egy olyan kisvárosban, mint Manningsport. Vagy talán nem nézett elég alaposan körül a helyi bárban? 

A pultot ugyanis egy feltűnően jóképű brit professzor, Tom Barlow támasztja, akinek igencsak kapóra jönne egy ízig-vérig amerikai feleség. A férfinak nemsokára lejár a munkavállalói vízuma, így zöldkártyát kell szereznie, hogy az Egyesült Államokban és a nevelt fia közelében maradhasson. 

Adott tehát egy nő, aki féltékennyé akarja tenni a volt szerelmét – vagy legalábbis nem akar lemaradni mögötte –, és egy férfi, akinek mihamarabb meg kell házasodnia. Honort és Tomot az isten is egymásnak teremtette, a bonyodalom pedig ott kezdődik, amikor ezt maguk is elkezdik komolyan így gondolni.

Az Esküvő újratöltvében megismert hóbortos Holland család ezúttal sem hazudtolja meg magát. A felhőtlen kikapcsolódást a romantikus díszletek között olykor ügyetlenül mozgó, igazi fanyar humorral megrajzolt karakterek garantálják.

General Press, 2019

Eredeti cím: The Perfect Match, 2013

Kedvelem Kristan Higgins írásait, legalábbis eddig kedveltem. Könnyed stílusban írt, enyhén erotikus történetei szórakoztatnak és nem kevés humort is tartalmaznak. Nem igazán verbálisat – tehát nem találkozhatunk szellemes párbeszédekkel –, hanem inkább a helyzeti humort alkalmazza. Eddig. Mert most esetleg kínomban nevethettem volna.

A Zöld út a szerelemhez (s ha már kreatív könyvcímfodítás, akár Zöld kártya a szerelemhez is lehetett volna) az öt részből álló Kék Gém pincészetről szóló sorozat második könyve. Ennek ellenére önállóan is olvasható történet, mert van elég utalás az első részben történtekre ahhoz, hogy hiányérzet nékül olvasható legyen. De kár lenne, mert az én olvasatomban az első rész sokkal szórakoztatóbb volt ennél, ami már kínosan rágörcsölt nem egy, hanem egyenesen két komoly témára is, de akár három is lehetne, mert miért ne halmozzuk az élvezeteket.

Ha a Kék Gém pincészet, akkor természetesen ez a történet is a tulajdonosokról szól, a különc Holland családról. Ém legalábbis különcöknek találom őket: a nagyszülők állandóan marják egymást, s teszik ezt hatvan évi házasságon keresztül, az apa mintha egy párhúzamos univerzumban élne, ha a magánéletéről van szó, s az is kicsit fura, hogy míg fiúgyermek csak símán Jack, addig a Holland család lányainak “beszélő” nevei vannak, A legidősebb Prudence (óvatosság) – és Prudence minden, csak óvatos nem, majd következik Honor (becsület) és végül Faith (hit), akinek a türténetével már az előző részben megismerkedhetett a nagyérdemű. Nem nagy filozófia kitalálni, hogy most Honor következik, írja a fülszöveg is.

Akik olvasták a sorozat első könyvét, azok már ismerik a hősnőt. Ő a Kék Gém nevű családi borászat gazdasági vezetője. Mindent tud a bor-biszniszről és sikeres abban amit csinál. Látszólag az egész élete erről szól, de már az előző részben sejteni lehet, hogy azért neki is van magánélete és ahhoz természetesen egy férfi is jár. De erről a családja semmit sem tud, nem is sejt. Az egyetlen, akivel Honor megosztja ezeket az információkat az Dana, a fodrászatban dolgozó, kissé egocentrikus barátnője.

“Azon a napon, amikor Honor Grace Holland betöltötte a harmincötöt, ugyanazt csinálta, mint minden születésnapján.

Elment rákszűrésre.”

Ezekkel a mondatokkal kezdődik a könyv és Honor története. Mert ez a rákszűrés az, ami teljesen felforgatja az életét és egyik bonyodalmat hozza a másik után. Ó, nem! Honor egészséges és semmilyen alattomos kór nem fenyegeti, viszont orvosa elejt egy finom célzást az öregedő petesejtekről, biológiai óráról, mely vészesen ketyeg. Tehát meglobogtatta Honor előtt a vörös posztót, és ez a józan üzletasszonyból egy bepánikolt nőt csinált, akinek rögtön fontos lett a férjhezmenetel és a gyermekvállalás. Mi több, a petesejtjei átveszik élete felett az uralmat és szabályosan üzengetnek neki. Néhol ez vicces volt, máshol nagyon kínos, s tulajdonképpen E.L. James Anastasia Steele-jét és az ő bukfenceket hányó belső istennőjét juttatta eszembe.

A logikus következtetés az lenne, hogy Honor és titokzatos barátja már alapokra helyezik kapcsolatukat, mely bizont nagyon sok éve tart, csakhogy ez a kapcsolat Brogannal, a sármos celebfotóssal inkább barátság extrákkal, és Honornak nemcsak a férfiba kell csalódnia, hanem bizalmas barátnőjében is – mekkora klisé!

Honornak férj kell, a gépészmérnök Tom Barlownak meg zöld kártya, a többit könnyű kitalálni, ahogyan a történet végkifejletét is, bár míg oda eljutottam, azért volt néhány felesleges bonyodalom is. Igazándiból a férfi ragaszkodását sem értettem az úgynevezett nevelt fiához. A férfiak ijjesztően nagy hányada – le sem merem írni, hogy ez statisztikailag mit jelent – arra görcsöl rá, hogy a saját génjeit örökítse át az utódba, és nehezen, vagy egyáltalán nem fogadja el egy másik férfi gyermekét. Ez a társadalom fejlettségi fokától független, bár azt is el kell ismerni, hogy európai szinten minél keletebre jövünk, annál nagyobb ez a százalék. Tom Barlow pedig egy olyan gyermekért harcol, akinek esetleg a nevelőapja lehetett volna, aki őt hibáztatja anyja haláláért és tulajdonképpen egy elutasító kamasz. Ő az ok amiért az Egyesült Államokban akar maradni és nem tér vissza Angliába, kényelmes egyetemi állásába.

A cselekmény során az egész Holland család jelen lesz kisebb-nagyobb epizodikus szerepekben és természetesen jelen vannak a barátok is, tehát ez ismét egy sokszereplős történet.

Őszintén modom, hogy nagyon vártam ennek a könyvnek a megjelenését, mert az első részt kedveltem. Ezt már nem annyira. Túlságosan rágörcsölt a gyermekvállalás/ketyegő biológiai óra témájára. Meg a zöldkártya-téma sem volt piskóta. Többszörösen is szájba rágta, hogy illegális zöldkártyáért házasságot kötni és milyen büntetés vár azokra, akik mégis megteszik. S akkor még ott van a nagyszülők és az öregotthon szál, amivel nem igazán tudok mit kezdeni, a drámai megoldással sem, hogy a régi háznak le kellett égnie ahhoz, hogy az öregeket otthonba dugják – mert ott jobb lesz nekik! –, és hogy a hősök egymásra találjanak.

A következő rész a kocsmáros Colleen O'Rourke története lesz és jobb esetben is egy évet kell várni, míg magyar nyelven megjelenik. 

Nekem a Zöld út a szerelemhez egyszerolvasós, többet/mást vártam Honor történetétől, és nem szórakoztatott annyira, mint a sorozat első könyve. De természetesen ízlések és pofonok…

Kapcsolódó bejegyzés:

Esküvő újratöltve

Julie Caplin – Egy szelet torta Brooklynban

Romantic Escapes 2

Irány ​Brooklyn legjobb péksége, ahol egy szelet torta mellett ábrándozva mindenki azonnal otthon érzi magát!

Sophie Bennings éppen túl van egy fájdalmas szakításon, amikor egy menő New York-i magazin felkéri, hogy legyen a lap gasztro rovatának szerkesztője. Sophie elszántan veti bele magát a munkába, és a szerelem az utolsó dolog, ami foglalkoztatja. Még akkor is így van ez, ha a rovatvezető Todd McLennan, akivel egy irodában dolgozik, jóképű és vonzó. 

Az Egy csésze kávé Koppenhágában című kötetből ismerős, józan Sophie-t nem könnyű elcsábítani, még akkor sem, ha kísértés akad bőven. Ott van például a lány brooklyni lakása alatt található pékség, telis-tele ínycsiklandó finomságokkal.
Ahogy azonban Sophie és Todd egyre jobban megismeri egymást, kiderül, hogy a finom ételek iránti rajongás nem az egyetlen közös szenvedélyük…

Julie Caplin imád utazni és jókat enni. Utazási során rengeteg ötletet és tapasztalatot gyűjt, amelyeket aztán örömmel sző bele lebilincselő romantikus regényeibe.

Libri, 2019

Eredeti cím: The Little Brooklyn Bakery, HarperCollins, London 2018

Elég hosszan tologattam jobbra-balra ezt a könyvet, míg rávettem magam az olvasásra. Ennek egyszerű oka van: az előző részt nem kedveltem és az erősen felejtős kategóriába soroltam.

S ha már az előző rész került szóba, igen, ez egy sorozat része, az első könyv tavaly jelent meg Egy csésze kávé Koppenhágában címmel és a hygge, a dán életérzés volt a központi témája. Akkoriban a sorozat csupán három részből állt, mostanra már ötre nőtte ki magát. Hogy még mennyi lesz? Fogalmam nincs, nem jártam utána, annak sem, hogy mennyi fog magyar nyelven is megjelenni, mint ahogy azt sem értem, hogy a sorozat magyar nyelven miért viseli az első kötet címét, mikor az eredetije teljesen más.

Annak ellenére, hogy egy sorozat részei, az eddig magyar nyelven is megjelent részeket egymástól függetlenül is lehet olvasni, csupán két dolog volt közös: ennek a könyvnek a női főszereplője megjelent az előző részben is, mint a Koppenhágába utazó csoport egyik tagja, és a szerkesztőségben egyszer elhangzik, hogy az ottaniak is szeretik a hyggét.

S ha már a hősnőről esett szó, bemutatom Sophie Benninget, aki születése jogán Lady de ezt igyekszik titokban tartani, mert nem szereti ha az emberek a címet látják és nem az embert, de amikor a szükség hozza nagyon is ki tudja használni nemesi származását. Gasztronómiai újságíró a CityZen nevű magazin londoni fiókjánál és partnere épp dobta. Illetve nem is dobta, hiszen odáig el sem jutottak, hanem kiderült róla, hogy egy házasságtörő, hazug tetű. Utólag Sophie is belátta, hogy minden jel meg volt arra, hogy partnere nem az akinek mondja magát, de ő igazán szerette, ragaszkodott hozzá és a szerelem rózsaszín köde miatt nem vette észre az árulkodó jeleket.

A szerkesztőség csereprogramot folytat a lap new york-i irodájával – Brooklyn ugyebár New York egy része –, és Sophie két kézzel kap a lehetőségen, hogy hat hónapra elutazzon a balesetet szenvedett kollega helyett, holott korábban hallani sem akart róla, mert élete a partnere körül forgott.

Sophie összetört szívvel érkezik New Yorkba, ahol a dolgok már a munkahelyén bonyolódnak, ugyanis ott azt hiszik, hogy a balesetet szenvedet kollega helyett nem jön senki, ezért gyorsan be is töltik a pozíciót egy ambiciózus gyakornokkal, aki a felsőbb vezetésből valakinek a valakije, s aki természetesen ott szabotálja Sophiet, ahol tudja.

A brooklyni kaland nem csak kellemetlenségekről szól – bár abból is van bőven – hanem új barátságokról, új lehetőségekről is.

Ott van például Bella, akitől a lap Sophie lakását bérli, és aki a földszinti pékség tulajdonosa – bár én azt inkább cukrászdának nevezném. Vagy Wes, a szomszéd zöldséges, aki rajong Belláért, de túl gyáva ahhoz, hogy ezt meg is mondja neki, inkább csendben epekedik, a pékek, akik állandóan vetélkednek, hogy épp ki újított be jobban, ízletesebben a kenyérkínálatukba. És természetesen ott van Todd McLennan, Bella jóképű testvére, aki – mit tesz a fikció ördöge! – épp Sophie munkatársa a CityZennél. Todd maga a megtestesült tökéletesség, futnak is utána a nők rendesen, csupán egyetlen apró hibája van: elköteleződés fóbiás. De ez nem gond Sophie számára, hiszen még túl sem tette magát a csalódáson, és baráti, bajtársi kapcsolat alakul ki kettejük között... eleinte... aztán barátság extrákkal, míg végül beüt a nagy érzés.

Egészen jó kis történet kerekedett ki belőle és ez tényleg olyan lett, amilyenre már az első résznél is vártam: csajos nyári olvasmány, amit az ember lánya a stardra vagy utazásra visz magával, nem rengeti meg a világát, de azért felüdül és jókat vigyorog.

Ééééés!!! Rettentő sok finomság készült Bella konyhájában. Igazándiból ez egy kicsit Bella története is volt, hiszen amennyit jelen van a cselekmény során, jóval túllépte a mellékszereplői státuszt.

Talán ez a sok finomság járult hozzá ahhoz, hogy ezt a történetet toronymagasan jobban kedveltem, mint az előzőt. Azt hiszem, már többször is elmondtam, hogy én imádom a gasztroregényeket, és csodálom azokat akik ilyen kulináris csodákra képesek, mert az én tudományom csupán annyira elég, hogy megmentsen az éhenhalástól.

Ebben a történetben minden volt: szerelem, csalódás, gasztronómia, hülye nő, gyökér pasi, barátnő, szakmai féltékenység, státuszszimbólumok hajszolása, sznobizmus, betekintés a magazinok világába, városnézés… és rengeteg finom süti. Úgy szépen minden a helyén volt, a boldog végkifejlet is, bár az az én ízlésemnek nagyon habos-babosra sikeredett.

Kedvelhető volt, pörgött, olvastatta magát és mondhatni feldobta az estémet egy rohadtul fárasztó nap után. De, ugye, ízlések s pofonok…

Kapcsolódó bejegyzés:

Egy csésze kávé Koppenhágában

Kathryn Taylor – Ahol a szívem rád talál

A sebzett szívek begyógyulnak…

Cara Connelly autója egy hirtelen kitört viharban lerobban, ezért nemcsak segítséget, de menedéket is kell keresnie az elhagyatott vidéken. Egyetlen lehetőségként egy erdei ház ajtaján kopogtat, amelynek házigazdája, Liam O'Byrne igencsak kelletlenül engedi be. Carában felébred a kíváncsiság: miért él ez a vonzó férfi ilyen visszavonultan? A lány hamar felismeri, hogy vendéglátója mogorvasága csupán külszín, és szenvedélyesen beleszeret a magányos, harmincas évei elején járó erdőlakóba. Kapcsolatuk egyre szorosabbá válik, Liam azonban nem ébreszthet Carában reményt a közös jövőre, mert életét immár hat éve beárnyékolja egy szörnyű rejtély, amelyről maga sem tudja, hogy igaz-e, vagy sem…

Kathryn Taylor izgalmas, fordulatokban gazdag családregényében Írország varázslatos vidékére kalauzolja az olvasókat.

Kossuth, 2019

Eredeti cím: Wo mein Herz dich findet, 2018

Kathryn Taylor neve sokak számára ismerősen cseng, hiszen Ahol a szívem rád talál a szerző nyolcadik magyar nyelven megjelent regénye.

Első találkozásom a szerzővel A szerelem színei sorozattal történt, amit két rész után abba is hagyott kiadója. Én ezt egy kicsit sem sajnáltam, mert szépen besorjázot a “szürke”-trendbe a maga kis problémás milliomosával, akinek különös szexuális preferenciái vannak, valamint a fiatal kis gyakornok női főszereplővel. Mondom, én nem bántam, hogy nem jöttek a folytatások, mások annál inkább.

Taylor német nyelven ír, kiadója is német, de akik ismerik írásait, azok már tudják, hogy történeteit nagy előszeretettel helyezi angolszász környezetbe. Most, kivételesen nem Angliába vitt el, hanem Írországba, de akár Skócia is lehetett volna, hiszen a történetben semmilyen specifikus ír dolgot nem használ fel.

Nem könnyű erről a történetről úgy írni, hogy ne áruljak el belőle túl sokat. Ugyebár ez egy családregény, melynek központjában a Connelly család tagjai állnak, de rengeteg szereplője van és mindenkinek megvan a maga jól meghatározott helye a történetben..

Connellyék családi vállakozás keretén belül szállodaként működtetik a Kerryhead nevű kastélyt. Tulajdonképpen csupán a szülők és fiúk, Patrick az, aki a családi bizniszben részt vesz, hiszen nagyobbik lányuk néhány évvel korábban egy tűzesetben életét vesztette, a kisebbik pedig épp egyetemi hallgató.

A történet ott kezdődik, amikor Cara Connelly, a kisebbik lány vakációra tér haza a kastélyba. S mivel kitérőt tesz, kocsija egy erdő közepén robban le. Így ismerkedik meg a remeteként élő Liam O’Byrne-nel, aki pontosan olyan közhelyes, mint a remeték: antiszociális, enyhén vad kinézete van, sebhelyeket hordoz magán kívül és belül, s mindezt megfejelve még bűntudattól is szenved. Bár a férfi segít Carának folytatni útját hazafele, nyilvánvaló, hogy nem látja szívesen, de ez nem gátolja meg a lányt abban, hogy a későbbiekben is visszajárjon.

Cara az a típusú pozitív hős, akit egyszerre lehet kedvelni és utálni  saját belső konfliktusai és megfelelési kényszere miatt. Előtte van nővére példája, aki nemcsak csodaszép volt, hanem zseniális joghallgató és elkötelezett állatvédő – bár ez szerintem lassan már a fanatizmus határát súrolta. Cara álma-vágya a cukrászmesterség, de mégis a jogi egyetemet választja, hogy szülei büszkék lehessenek rá. Csakhogy egyre kevésbé tud helyt állni és most, amikor mindenki a jogi diplomájával várja haza, neki meg kell mondania a családnak, hogy vizsgái nem sikerültek és nem is áll szándékában újra próbálkozni.

Ez egy romantikus-szerelmes regény melyben egyszerre két történetet is kaptam. Az egyik nyilvánvalóan Cara és a remeteként élő Liam O’Byrne története, ami nem egy sétagalopp. Hogy miért és hogyan kapcsolódik Liam O’Byrne és családja által működtetett whiskey-lepárló a Connelly családhoz, az természetesen kiderül a történetből, hiszen ez egyike a történetben felmerülő konfliktusforrásoknak.

A másik szerelmi történet főszereplői Patrick, Cara bátyja, és Amy, a lány gyerekori barátnője, aki szinte családtagnak számított Connellyéknél, és aki egész életében szerelmes volt a férfibe. Amy elhagyta a kastélyt röviddel a tűzeset után, melyben Cara nővére életét vesztette, most pedig barátnője hívására visszatér. Mondhatni kényszerből, hiszen gyermeke súlyosan beteg és el kell hoznia a nagyváros szennyezett levegőjéből. És az anyagi lehetőségei sem a legjobbak. Abban reménykedik, hogy munkát kaphat a szállodában és talpra tud állni. Csakhogy nem számol régi riválisával, Jessicával. Jessica pincérlányből mostanra már jól felkapaszkodott a szamárlétrán, mi több, rövid időn belül Patrick felesége lesz, hiszen már az esküvő dátuma is vészesen közeleg. Jessica a negatív hőse a történetnek, az a fajta, aki ha egy kicsi hatalomhoz is jut, rögtön vissza is él vele, bár elképzelhetően lesznek olyanok is, akik majd csodálják azt a kitartást, amivel a kitűzött célt üldözte. S most egy lépéssel a cél előtt vissztér Amy.

Unalmas semmiképpen nem volt, mert tele volt valós konfliktusokkal, intrikákkal, a szereplők belső vívódásaival, tragédiákkal. Pörgött és olvastatta magát, csak sajnos előre borítékolhatóak voltak a történések és a végkifejlet. Mert a végére természetesen helyére kerülnek a dolgok és a nagy rózsaszín ködben mindenki megtalálja a boldogságot.

Egyszer mindenképpen el lehet olvasni, mert kedvelhető, szórakoztató olvasmány, a szerző azon igyekezete ellenére, hogy a habos-babos romantikát személyes tragédiákkal ellensúlyozza. Néhány estére kellemes szórakozást nyújthat, melyben izgalomból sincs hiány.

A romantikus történetek szerelmeseinek ajánlom… meg ízlések és pofonok…

A szerző nevéhez kapcsolódó bejegyzések:

Lecsupaszítva (A szerelem színei 2)

Daringham Hall trilógia

1. Az örökös        2. A döntés       3.  A visszatérés

Karácsonyi küldetés

Vadvirágos nyarak

Beth O'Leary – Az ágybérlő

Tiffy és Leon egy lakásban laknak. 

Tiffy és Leon ugyanabban az ágyban alszanak. 

Tiffy és Leon még sosem találkoztak…

Tiffynek egy olcsó albérletet kell találnia. Méghozzá azonnal. Leon éjszakánként dolgozik, és meglehetősen pénzszűkében van. A barátaik azt gondolják, hogy elment a józan eszük, de ők úgy érzik, megtalálták a tökéletes megoldást: amíg Tiffy dolgozik, a férfié az egyágyas lakás, a fennmaradó időben viszont a nőé. 

A helyzetüket tovább bonyolítja egy megszállott expasi, egy követelőző ügyfél, nem beszélve egy igazságtalanul bebörtönzött fivérről, így hamar rá kell jönniük, hogy ha jól akarják érezni magukat az otthonukban, akkor minden szabályt fel kell rúgniuk…

General Press, 2019

Eredeti cím: The Flatshare, 2019

“– Mindenki tudja, hogy a közös albérlet első aranyszabálya, hogy nem szabad együtt aludni a lakótárssal!”

Beth O’Leary neve teljesen ismeretlen volt számomra, míg a kiadó reklámozni nem kezdte könyvét. Mondjuk ez nem is csoda, hiszen Az ágybérlő a brit szerző bemutatkozó regénye. Angol nyelven is az idén jelent meg, tehát értékelendő az a gyorsaság, amivel a kiadó a magyar olvasók számára is elérhetővé tette. S mivel kedveltem, remélem, hogy a szerző következő könyvét is pont ilyen hamar olvashatom, de indulásból tudom, hogy erre legalább a jövő évig várni kell, hiszen akkorra várható az angol nyelvű megjelenés.

Ez az a típusú történet, amiről már a fülszöveg olvasása után mindenki tudja hogyan fog végződni: Tiffy és Leon a történet végére összejön és boldogan élnek míg meg nem halnak. Csakhogy az ami az ágymegosztás (senki ne gondoljon semmi sikamlósra, hiszen felváltva használják az ágyat!) és a boldog végkifejlet között történik az egyszerre vicces és szórakoztató, elgondolkodtató és meghökkentő. A nyilvánvaló kezdet és végkifejlet közé O’Leary egy meglehetősen eredeti történetet szőtt egy meglehetősen eredeti stílusban.

A történet váltott szemszögben íródott, a két főhős – Tiffy és Leon – meséli el felváltva. Eddig semmi új, ilyen típusú történetekkel tele a padlás. Itt viszont a két szereplő két különböző stílusban mesél: Tiffy a megszokott E/1-ben, párbeszédekkel és mindennel, ami a stílusra jellemző. Leon részei viszont forgatókönyv formában íródtak, ami első ránézésre kicsit meghökkentett, aztán hozzászoktam. S ezt a szerző még megfejeli a kettejük között váltott üzenetekkel is, ami egy újabb színfoltot visz a történetbe. No, de kicsit előreszaladtam a történettel, hiszen az üzenetváltásokig még össze kell költözniük.

Tiffy, a történet női hőse teljesen átlagos fiatal nő. Segédszerkesztőként dolgozik egy kis kiadóban, mely hobbitevékenységekről szóló könyveket ad ki. Bár jobban fizető munkát is találhatna egy nagyobb kiadónál, Tiffy nem vált, mert ő tényleg rajongásig szereti azt, amit csinál. Csakhogy közbeszólnak a piszkos anyagiak és egy még piszkosabb ex. Tiffy ugyanis évek óta olyan se veled se nélküled párkapcsolatban él(t) Justinnal, egy tehetős, nárcisztikus fazonnal, akinek kedvenc szórakozása az volt, hogy Tiffyt manipulálja, mocskos kis játékokat játszon vele és még jobban aláássa a fiatal nő amúgy is ingatag önbizalmát. Tiffynek – az épp aktualis szakítás alkalmával – Justin utasítására el kell hagynia a lakást és anyagi lehetőségeit tekintve, nem sok mindent engedhet meg magának.

Itt lép be a képbe Leon, a hospiceházi szakápoló, aki a több pénz miatt éjszakai váltásokat vállal. És jól jönne neki egy ágybérlő, hogy az onnan befolyt jövedelem egy abszolút alkalmatlan ügyvéd zsebébe vándoroljon. Ugyanis Leon öccsét bevarrták egy olyan dologért, amit el sem követett. Az öcsi kicsit zavaros múltja és színesebb bőre tökéletes bűnbakkot csinált belőle, Leon viszont hisz ártatlanságában és mindent megtesz, hogy sikerüljön megfellebezni a bírósági határozatot. S Leonnak barátnője is van.

Szükség törvényt bont alapon Tiffy beköltözik a kissé lepukkant házba, ahol a szomszédság is olyan lepukkant, amilyen maga az épület, ahol egész rókacsaládok tanyáznak a kukák körül, és elárasztja Leon agglegény-lakását a maga kis női kacatjaival… és a babzsákfoteljével. Hosszú ideig nem találkoznak, kommunikációjuk a lakás különböző pontjain hagyott üzenetekből áll, később főznek is egymásnak, míg egy nap Tiffy a vártál korábban érkezik haza és rányit Leonra. Hol máshol, a fürdőben, ahol Leon teljes natúr szépségében zuhanyozik.

Nagyon szótakoztató volt olvasni kettejük ismeretségének alakulását, azt, ahogyan magukon, egymáson és másokon is próbálnak segíteni, akár a barátaik közreműködésével is, ahogy az életeik alakulnak. Lényegében az egész történet nagyon kedvelhető, úgy a főhősök, mint a mellékszereplők szerethetőek az egy Justin kivételével. De nélküle a történet nem is lett volna kerek, hiszen hiányzott volna belőle a negatív hős. Mert Justin nem adja fel. Neki a szakítás csak egy újabb húzás a játszmájában és mikor rájön, hogy a játékot már nem ő irányítja és kedvenc játékszerét most már ténylegesen elvesztette, akkor újabb terveket kovácsol. Isten őrizzen az ilyen Justinoktól!

Ez egy remek történet volt barátságról, szerelemről, emberségről. Olvastatta magát, pörgött, néha vicces volt, máskor megható vagy elgondolkoztató. Mondhatnám azt is, hogy egy könnyed, nyárra való olvasmány – tehát pont aktuális lenne –, de ez azért sokkal több annál.

Imádtam!... és ízlések meg pofonok….

Nicky Pellegrino – Egy év Velencébe

Újabb csodás regény a nagy sikerű OLASZORSZÁG, SZERETLEK! szerzőjétől.

Kat sikeres, Angliában élő újságírónő, aki legalább annyira szeret utazni, mint enni. Televíziós műsorában a világ legkülönösebb helyeire kalauzolja a nézőket. Amikor a tévésorozat véget ér, Kat találkozik egy sármos idegennel. A férfi Velencében él, és egy régi, családi szállodát vezet. Szexis, okos, kedves. Tényleg létezik ilyen pasi a földön? Miután a kapcsolatuk szorossá válik, megállapodnak abban, hogy Kat egy évre Velencébe költözik hozzá. Besegít a szállodába, és könyvet ír a városról, tele titkos helyekkel és hagyományos receptekkel. Ennyi idő alatt igazán kiismerhető Velence összes étterme, péksége, cukrászdája. De vajon Massimo is, a vonzó olasz férfi?

Lettero, 2019

Eredeti cím: A Year at Hotel Gondola, 2018

   Nicky Pellegrino nevével tavaly találkoztam először, amikoris a Lettero Kiadó megjelentette Olaszország, szeretlek! című könyvét. Mondhatni vegyes élmény volt olvasni, egy részét szerettem, a másikat, a jelenben játszódót nem, és ehhez nagyban hozzájárult a számomra rém antipatikus hősnő. Sebaj! – gondoltam, a következő könyve biztosan szuper lesz, főleg, hogy akkor már a kiadó reklámozta is a könyv angol nyelvű megjelenését, és jött az ígéret is, hogy hamarosan magyar nyelven is olvasható lesz.

Egy év Velencében – csábító cím. A várost amúgy is egy jó nagy adag romantikus köddel társítják, szinte mindenkinek szerepel a bakancslistáján, s a szerencsésebbek el is jutnak oda. Pellegrino könyve pedig akár kedvcsináló is lehetne… de nem az. Legalábbis számomra nem. Zárójelben megjegyzem, hogy jártam Velencében, igaz nem egy évet töltöttem ott, de ha összeszámolom az ott töltött időt, olyan három-négy hétre jönne ki.

Pellegrino regénye egyszerre akar útikalauz, helyi jellegű ételek szakácskönyve és szerelmi történet lenni. Ha ehhez még hozzáadom a tényt, hogy a hősnő közben könyvet ír és annak egész fejezeteit lehet olvasni a történetben, akkor ez már rég túlment a túlzás határán. Egyszerűen túl sok és valahogy nem passzolnak össze a dolgok.

   A történet hősnője Kat Black, volt tévés személyiség, pillanatnyilag parkolópályára tett középkorú nő – bár a kora sehol nincs konkrétan számszerűsítve, a nő símán valahol a negyvenes éveit taposhatja, ha egyidős aktuális szeretője volt feleségével, akinek egyetemi hallgató korú lányai vannak. Nos, Kat műsorát beszüntetik és a nyughatatlan nőnek más elfoglaltság után kell néznie, ami egyben pénzkereseti lehetőség is, hiszen “van még ott ahonnan ez jött” elv alapján tévésztár korában két kézzel szórta meglehetősen nagy jövedelmét. Kapóra jön neki, hogy aktuális szerelme a Hotel Gondola tulajdonosa Velencében, egy évre odaköltözik, besegít a szállodában, hogy közben könyvet írjon élményeiről, az igazi Velencéről, amit a turisták nem látnak – és a kapcsolatáról az ízig-vérig olasz Massimóval.

   Ez a történet alapja. Kat beköltözik  Massimóval a hotel egyik padlásszobájába és megkezdődik a velencei kaland, amit rendesen dokumentál is. A történéseket egyrészt a szerző meséli el, tehát E/3-ban olvashattam, másrészt ott voltak a kész fejezetek Kat könyvéből, mely E/1-ben elmeséli ugyanazt, a jövőbeli olvasók számára kissé kozmetizálva. Símán meglettem volna Kat könyvének fejezetei nélkül, s akkor a könyv sem rúgott volna 400 oldal unalomra.

Azon túl, hogy a történet hősnője Kat, a szerző több érdekes karaktert is felvonultat. A kelleténél többet. Itt van például maga a szerető, Massimo. Elfoglalt üzletember, hiszen a család tulajdonában lévő szállodát egymaga vezeti. S mintha úgy emlékeznék, hogy tulajdonképpen jogilag nincs is elválva feleségétől, csak külön élnek évek óta. Akkor meg miért akar komolyan elköteleződni egy másik nő iránt? A komoly elköteleződés az házasságot jelent, nem? Kat és Massimo pedig inkább egymás mellett él, mint együtt.

   Massimóval együtt jár a volt (még aktuális???) feleség is, aki ugyan nem akarja a férfit visszaszerezni, de amint Kat megjelenik a szállodában, hopp! ott van ő is és segítség, barátkozás címszó alatt annyit tesz keresztbe a kapcsolatuknak, amennyit nem szégyell.

A történetben szerephez jut egy fiatal és ambiciózus olasz séf-jelölt, aki a családi gondola-bizniszt a fakanálra cserélte, egy amerikai özvegy, aki az emberek hangulatát, személyiségét színekben látja (nem, ez már nem fér bele a szinesztézia fogalmába!) és festészettel próbálkozik, valamint egy tősgyökeres velencei idős hölgy, aki harsány optimizmussal és hamis kirobbanó életkedvvel takarja magányát. Ő gazdag ismerősei levetett ruháit árulja boltjában, s teszi ezt meglehetősen sajátos módon.

   Amit pozitívumnak tartok az, ahogy a szerző felhívja a figyelmet arra, hogy mit jelent Velencének és a lakosainak az a turistaáradat, ami a várost elárasztja. Természetesen az anyagiakon túl. Értem én, hogy a város a turizmusból él és nem pontozzák a tatyóból szendvicsező turistákat, akik egy nap alatt végigrohannak a főbb látványosságokon és csupán szemetet hagynak maguk után, de anyagi bevételt nem. De sehol egyetlen szó sem esik arról, hogy például mennyibe kerülne helyben étkezni és nem a tatyóból. Meg arról sem, hogy a romantikus gondolázásért mennyit kellene leszurkolni fejenként. Újabb zárójel: Velencében csak a turisták gondoláznak – sok pénzért, a helyiek vizitaxit vagy -buszt használnak, vagy van saját csónakjuk.

   Egy év Velencében és a szerző mégcsak említést sem tesz a hely legnagyobb látványosságáról, a karneválról, viszont bemutat egy másik ünnepet, amit a legfontosabbnak tüntet fel. S ha már az igazi Velencéről beszélünk – ami mégiscsak a turistákból él, bármennyire nem tetszik –, akkor azokról az utca árusokról sem tesz említést, akik agresszívan tolják a gyanútlan turista arcába a kínai bóvlit, s valahogy a lagúnák jellegzetes bűzéről is megfeledkezik.

A történet gasztronómiai részébe nem szeretnék belemenni, vannak receptek, leírások, lehet próbálkozni.

Útleirás, szakácskönyv és középszerű szerelmi történet. Egy kicsit mindegyik volt, egy idealizált hősnővel a főszerepben, akinek a tökéletességétől és tévedhetetlenségétől viszketegséget lehet kapni. Nem ájultam el a történettől, egyszerolvasós-felejtős kategóriában marad, de ízlések és pofonok…

Kapcslódó bejegyzés:

Olaszország, szeretlek!