A következő címkéjű bejegyzések mutatása: General Press. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: General Press. Összes bejegyzés megjelenítése

2019. október 1., kedd

Amy Meyerson – Az elmúlt napok könyvesboltja


A General Press kiadó jelentette meg Amy Myerson: Az elmúlt napok könyvesboltja című regényét, egy keserédes, melankolikus történetet, ahol a főszereplő régi családi titkok után nyomoz, miközben megörökölt egy könyvesboltot. Ha te is szeretsz a polcok között bolyongani és rejtélyeket megoldani, tarts a Blogturné Klubbal és ha szerencséd van, megnyerheted a kiadó által felajánlott csodás kötetet.



Miranda Brooks sosem fogja elfelejteni a tizenkettedik születésnapját. Ekkor veszett össze ugyanis az anyja és az imádott nagybátyja, a különc Billy. A lánynak fogalma sincs arról, mi vezethetett a szóváltáshoz, amely végül mindent megváltoztatott.
Attól kezdve nem látta többé a nagybátyját, így sok-sok év múltán, Billy halálakor meglepődve értesül arról, hogy a férfi ráhagyta a Los Angeles-i könyvesboltját. Mirandának nemcsak a csőd szélén álló üzlet irányításával és a meglehetősen ellenséges boltvezetővel kell megbirkóznia, de a végére kell járnia a nagybátyja utolsó kincsvadászatának is. A férfi ugyanis nyomokat hagyott hátra számára a könyvesbolt polcain sorakozó könyvekben, amelyek révén nemcsak a férfi élettörténete tárul a lány elé, hanem az is, miért szakadt ketté a családja azon a végzetes születésnapon. 
Amy Meyerson regénye lírai történet családról, szeretetről és a közösség gyógyító erejéről, valamint arról, hogyan formál minket a személyes történelmünk azzá, akik vagyunk.


General Press, 2019
Eredeti cím: The Bookshop of Yesterdays, 2018




“Amy Meyerson regénye lírai történet családról, szeretetről és a közösség gyógyító erejéről, valamint arról, hogyan formál minket a személyes történelmünk azzá, akik vagyunk.” – írja a fülszöveg, és egy nagyjából össze is foglalja mindazt, amiről ez a történet szól, és amit közvetíteni próbál olvasójának.
Az elmúlt napok könyvesboltja a szerző bemutatkozó regénye – következő írása jövőre jelenik meg angol nyelven –, és abszolút semmi köze nincs a mostanság divatos romantikus, csatakosan erotikus, egy kaptafára írt történetekhez. Ez jó, nem? Nem tudom ki hogy van vele, de én már rettentően unom a domináns gazdag fickókat szexuális devianciáikkal és csodaszép, de butácska partnereikkel együtt, tehát ez a történet valóságos felüdülés volt számomra, mert mellőzte mindazokat a kliséket, melyekkel a mostanában megjelenő könyvek meglehetősen nagy hányada tele van.
A történet központi figurája Miranda Brooks, húszas évei végén járó fiatal nő, aki amerikai történelmet tanít egy nyugati parti iskolában. Szülei Los Angelesben élnek, ő is ott nevelkedett, mint egyetlen gyermek, egy fura családban. Anyja valamikor énekesnői karierről álmodott s nehéz volt ezt az álmot elengednie – valójában úgy éreztem, hogy soha nem is engedte el –, apja ügyvéd és két lábbal áll a földön. Viszont ennek a két embernek a szövetsége annyira erős, olyan véd és dacszövetséget alkotnak, hogy ebben a konfigurációban Miranda mindig is kicsit kívülálló marad. Valószínűleg ezért működik kapcsolata munkatársával, a testnevelő tanár Jay-jel is, hiszen nyilvánvaló, hogy a férfi önző, és mindig a saját személyét, vágyait, akaratát helyezi előtérbe, viszont Miranda megszokta, hogy ő mindig csak járulékos szerv egy kapcsolatban, legyen az családi, vagy párkapcsolat.
Miranda viszonylag nyugodt és rendezett életét szeretett Billy bácsikájának, anyja testvérének halála kavarja fel. Azé a szeizmológus és könyvesbolt-tulajdonos Billy bácsié, akit gyermekkorában bálványként imádott, aki minden találkozásukat egy élménnyé tudta varázsolni játékos fejtörőivel, és akit utoljára tizenhat évvel korábban, tizenkettedik születésnapja után látott, és akiről azóta sem illik beszélni a családban.
Éééés itt a matek már nem jött ki. Többször is elhangzik, hogy Miranda huszonhét éves, az is hogy Billy bácsikáját tizenhat éve nem látta, és utolsó találkozásuk közvetlenul a lány tizenkettedik születésnapja után volt. Tizenhat meg tizenkettő az a matematika mai állása szerint testvérek között sem huszonhét, hanem eggyel több, de kicsire nem adunk!
Hazatérve szeretett bácsikája temetésére Mirandának több fura és kellemetlen dologgal kell szembesülnie, első sorban szülei makacs távolságtartásával és azzal, hogy továbbra sem hajlandóak a múltról beszélni. Azt is nehezményezik, hogy Billy a könyvesboltot Mirandára hagyta, akinek döntéseket kell hoznia a jövőjét illetően, és ahol az alkalmazottak bizony nem fogadják tárt karokkal a lányt.
Nyilvánvaló, hogy a háttérben valamilyen családi titok lappang, amiről a szülők nem akarnak beszélni, viszont a nagybácsi még a síron túlról is tisztába teszi a dolgokat a maga sajátos, játékos módján, ahogy Miranda gyermekkorában is tette. Irodalmi fejtörőkön keresztül vezeti Mirandát lépésről lépésre egészen a teljes igazság megismeréséig.
Bár a családi titok viszonylag korán és könnyen kitalálható, a megoldás, ahogy Miranda lassan megismerkedik az egész történettel nagyon eredeti. Mi több, élvezetes is lesz azok számára, akik jártasak az angol klasszikus irodalomban, hiszen minden Shakespeare A vihar című drámájával kezdődik, innen származik a könyvesbolt neve (Prospero Books), Miranda neve is, és nem ez az egyetlen utalás az angol klasszikusokra. Engem viszont a kortárs szerzők megzavartak, hiszen irodalomról beszélünk és nem annak szórakoztató alfajáról, melyet magyar nyelven olyan lelkesen népszerűsítenek mostanság. S azt is nagyszerű megoldásnak tartom, hogy Miranda döntése, hogy végigjárja-e ezt a fejtörőkkel teli útat, vagy feladja és szülei tanácsát megfogadva hazahúz sekélyes párkapcsolatába – bár nem nagy filozófia kitalálni, hogy a lány melyiket választja, hiszen ha hazamegy teljesen másként alakul a történet.
Miranda nagyon szerethető karakter a maga csendes kitartásával, és minden szereplő titkolózását meg tudtam érteni a szülők kivételével. Az apa kicsit nyitottabb, az anya viszont a sikert nem ismerő művészemberekre jellemző önzés mintapéldája, hiszen csak és kizárólag a saját érzéseit helyezi előtérbe. Az a típusú karakter, akit mély meggyőződéssel tudtam volna verni egy hólapáttal.
A történet tanulsága pedig az – mert dícséretes módon tanulsága is van –, hogy nem létezik olyan titok, amire egy idő után ne derülne fény. Akkor viszont szembe kell nézni a következményekkel, akár tetszik, akár nem.
Kedveltem, mert nagy érzelmi viharokat felvonultató történet. Olvasmányos, szerethető volt és olyan más... de ízlések és pofonok…

“Néztem a legrégibb barátomat és azokat, akiket mostanában szereztem, az embereket, akik ismertek, mielőtt megismertem volna saját magamat. Az Elmúlt Napok Könyvei legalább annyira tartozott hozzájuk, mint hozzám, de a Prospero Könyvek Billyé volt. És Evelyné. Adtunk a boltnak egy esélyt, hogy tovább élhessen. Magamnak is adnom kellett egy esélyt. Ezt akarta Prospero az ő Mirandájának: hogy alaposan ismerje meg a múltat, hogy ne kelljen magával cipelnie tovább a terheit, és így felkészülhessen a jövőre.”





A regényben szereplő Prospero Könyvei olyan bolt, ahova szívesen járnánk mi is. De hasonló könyvesboltokkal má találkoztunk más regényekben is. Úgyhogy a feladványunk minden állomásán 1-1 bolt neve található, nektek pedig meg kell írnotok hogy melyik szerző milyen regényében szerepelt.

Figyelem! A kiadó csak Magyarország területére postáz, a nyerteseket e-mailben értesítjük. Amennyiben 72 órán belül nem jelentkezik a szerencsés, újabb nyertest sorsolunk.



Nightingale Könyvesbolt





10.01 Betonka szerint a világ…



2019. szeptember 27., péntek

Madeline Hunter – Kártyán nyert szerelem


Fairbourne-kvartett 4



A Kártyán nyert szerelemmel búcsúzik Madeline Hunter Fairbourne-kvartett sorozatától a Blogturné Klub négy bloggere. Kövesd őket turnéjuk során, s ha jó lesz a lapjárás, tiéd lehet a kiadó által felajánlott három nyereménykönyv egyike.



Amikor Lady Lydia Thorntont megzsarolják egy régebbi kézirata félreérthető tartalma miatt, a nőnek minden követ meg kell mozgatnia, hogy visszaszerezze a meggondolatlan írást. Hiszen senki sem hinné el, hogy a befolyásos Southwaite grófjának húgaként nem a franciáknak készített részletes listát az angol partoknál gyülekező hadiflottáról. A lady szorongatott helyzetében belemegy egy fogadásba az arrogáns Penthurst hercegével. Bátran kockáztat, hiszen a pókerasztalnál eddig még mindig neki kedvezett a lapjárás. 
Penthurst igazi kalandorként ismerte meg Lydiát – ám még ő is meglepődik, amikor a nő felkeresi, hogy tízezer font ellenében kockára tegye az ártatlanságát. A ladyt pedig a legrosszabbkor hagyja cserben a szerencséje. Lydiának immár nemcsak az egyre telhetetlenebb zsarolójával kell szembenéznie, hanem egy herceggel is, aki semmitől sem riad vissza, hogy behajtsa a nyereményét…


General Press, 2019
Eredeti cím: The Accidental Duchess, 2014




A családban mai napig használatos egy, a múlt rendszerből visszamaradt vicc, szállóige: Ne gondolkodj! Ha gondolkodtál, ne mondd ki! Ha kimondtad, ne írd le! Ha leírtad, ne írd alá! Ha aláírtad, ne csodálkozz! Ez érvényes volt akkor is, szerintem ma is az. S hogy ennek mi köze van Madeline Hunter könyvéhez? Nagyon is sok! Ugyanis a Kártyán nyert szerelem hősnője, Lady Lydia Thorton mindezeket elkövette: gondolkodott, leírta, eldicsekedett vele – pont annak, akinek nem kellett volna –, aláírnia már nem is kellett, s aztán bepánikolt, hogy mi történik vele.
Lady Lydia Thortont nem kell bemutatni azoknak, akik figyelemmel követték a Fairbourne-kvartett történéseit, hiszen már az első könyvben is találkozhattunk vele. Ő Southwaite gróf húga, aki kártyaszenvedélyéről ismert. Az a nő, aki lázadó természetét és pengeéles elméjét a kor által megkövetelt bugyuta nő álcája mögé dugja, és aki barátnői körében hangot mer adni a helyzete miatti elégedetlenségének. Nem kell külön elmondani mi ellen berzenkedik Lady Lydia, hiszen a klasszikus romantikus regények olvasói tisztában vannak azzal, milyen volt az arisztokrata nők helyzete az elmúlt századok bármelyikében (ez pedig egy régensség korabeli történet): szépen mosolyogni, férjhezmenni ahhoz, akihez a család hozzáadja és megfelelni a kor társasági követelményeinek.
Nos, ebből Lydia semmit nem akar, az ő vágya a szabadság, a függetlenség, az, hogy az életét érintő döntéseket saját maga hozhassa meg és ne a család férfitagjai. Talán ezzel a függetlenségvággyal magyarázható önfejűsége, amely természetesen történet konfliktusát jelentő gubanchoz vezetett. A makacsság pedig tovább hajszolja, hiszen ő képesnek érzi magát egyedül is kilábalni a bajból – hogyan másképp, mint kártyázással! –, és egyszerűen nem hajlandó tudomásul venni, hogy minél jobban titkolózik családja és barátnői előtt, annál jobban belebonyolódik a kellemetlen helyzetbe és egyre mélyebbre süllyed. A helyzet tehát megkívánt egy megmentőt, aki meg is érkezik Penthurst hercege személyében.
Penthurst hercege sem ismeretlen a sorozat rajongóinak, hiszen ő a negatív hős, akit a baráti kör kizárt azért, mert párbajban megölte közös barátjukat. A hercegnek most alkalma lesz tisztára mosni a becsületét és teljesen rehabilitálnia magát barátai szemében.
Lydiáról köztudott, hogy mennyire szerencsés a kártyajátékban, és ez a szerencse soha nem is hagyta el, addig a pillanatig, amíg Penthurst hercegével nem kerül egy asztalhoz. És ez már két problémát is jelent az önfejű Lydiának: egyrészt ott van a zsaroló, aki egyre több pénzt követel, másrészt kártyajátékon épp elvesztette szüzességét, a herceg pedig nem engedi el a tartozást.
Lydia, mint szereplő, nem lett a kedvencem. Kicsit túl voltak lihegve a függetlenségi megnyilvánulásai és az önfejűsége, bár nagyon élveztem a pengeváltásait a herceggel, hiszen nem kedvelik egymást, csupán a szükség hozta össze őket. Lydia szüksége…
A herceg természetesen nem maradhat az a kellemetlennek beállított negatív szereplő, akivel az előző részekben itt-ott találkozhattak azok, akik a sorozat valamennyi részét olvasták. Ahhoz, hogy felmentse magát a barátai vádjai alól meg kell ismerni egy másik történetet is, az igazságot, ami a párbajhoz vezetett. S ha azt mondom, hogy Anglia és Franciaország épp háborúban áll egymással, akkor nem nehéz kitalálni mit derített ki a herceg sármos barátjukról. Az, hogy Lydiának is segít kilábalni a saját maga okozta problémahalmazból már csak hab a tortán.
Annak ellenére, hogy Lydia nekem sok volt, kedveltem a történetet, mert pörgött, szellemes párbeszédekkel volt tele, a főhősök kettőse meglehetősen szórakoztató volt. Vérbeli klasszikus romantikus történet volt, ahol a fess herceg a bajba jutott kisasszony segítségére siet, még akkor is, ha azt gondolja az illető kisasszonyról, hogy púp az emberiség hátán.
S azért is kedveltem, mert a történetben epizódikusan megjelennek az előző rész szereplői is. Akár azt is mondhatnám, hogy ez a negyedik könyv nem csak Lydia és a herceg miatt kellett, hanem azért is, hogy valamennyi páros történetét lezárja.
Tehát búcsút veszünk a Fairbourne aukciósháztól és a köré szőtt történetektől, annak a reményében, hogy jövőre jöhet egy újabb Madeline Hunter sorozat. Én szeretném, mert kedvelem a szerző stílusát, történeteit… de ízlések és pofonok.



Kapcsolódó bejegyzések:









Kártyázzunk! A blogturné minden állomásán egy-egy ismert kártyajáték rövid leírása lesz található. A ti feladatotok az, hogy a leírás alapján kitaláljátok a kártyajáték nevét és beírjátok azt a Rafflecopter megfelelő dobozába.
Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz


Dél-amerikai eredetű kártyajáték, melyet egyszerre 2-6 ember, két vagy három csomag francia kártyával játszhat. A játék egy gyűjtögetős-lepakolós elven működő, körökre osztott rendszer és célja a 10.000 pont elérése. Minden egyes kör (osztás) akkor ért véget, ha valakinek nem maradt lap a kezében. Ilyenkor ki-ki összeadja a maga aktuális lapjainak pontértékét, majd a pontok adminisztrálása után kezdődhet is az új kör.
Pontszerzés: a 7 lapból álló sorozatok (amiben a lapok szám vagy betűjelének meg kell egyeznie) és tercek gyűjtése. Egy-egy lap jokerrel is helyettesíthető, de soha nem lehet több vagy egyenlő számú joker egy sorozatban, mint amennyi szám vagy betűjeles kártya van benne.






09.27 - Betonka szerint a világ…
10.01 - Dreamworld
10.03 - Könyvvilág


2019. augusztus 15., csütörtök

Veronica Henry – Családi recept



Laura számára a családja a legfontosabb: az otthonát a gyermekei nevetése és a készülő finomságok illata tölti be. Így aztán aggódva várja, hogy a lányai kirepüljenek a családi fészekből. Amikor pedig a házassága is válságba kerül, az asszony lába alól végleg kicsúszik a talaj. Kedvenc hobbijában, a főzésben lel vigaszra: a nagymamája második világháborúból megmaradt receptkönyvét kezdi tanulmányozni. Házias fogásaival és zseniális lekvárjaival már eddig is kisebb hírnévre tett szert a környéken, a receptgyűjtemény hatására azonban olyan ötlete támad, amely óriási sikert és egy új életcélt jelenthet számára. De vajon mindez elegendő ahhoz, hogy újra megtalálja önmagát és a megbocsátáshoz vezető utat?



General Press, 2019
Eredeti cím: A Family Recipe, 2018



Mindent elolvastam, ami Veronica Henrytől magyar nyelven megjelent és mindig fellelkesülök, mikor hír jön egy-egy újabb könyvének várható megjelenéséről. Az elsőt még a megboldogult Ulpius-ház kiadásában olvastam, azóta nagy megelégedésemre a General Press Kiadó vállalta fel írásai megjelentetését, s remélem ezt a jó szokását meg is tartja.
Miért kedvelem a könyveit? Első sorban azért mert felnőtt nőknek ír, nem YA/NA történeket. Bár történetei a romantikus kategóriába sorolhatóak, azért mégsem habos-babosak, nincs rózsaszín köd, hanem egyszerűen hozzák azt a világot, melyben élünk, mellőzve minden divatos klisét. Tehát nincs modern Hamupipőke történet – azaz milliomos pasi plusz tapasztalatlan szegény lány kombó –, nincsenek benne szexuális devianciák, igazándiból erotika sem. Egyszerűen elmésél egy történetet, vagy kettőt, ami abszolút valósághű, olyan, hogy bárkivel megtörténhet. A valós élethelyzetek bemutatása az eddig olvasott könyvei mindegyikére jellemző volt.
Azért is kedvelem a szerzőt, mert nem ír sorozatokat. A történet a könyv végén lezáródik, s annyi. Angol nyelven létezik két sorozata, ha egyáltalán annak lehet nevezni, mert az egyik csupán két könyvből áll, a másik háromból, de a magyar nyelven megjelent könyvei önálló történetek és egymástól függetlenek.
A Családi recept egyszerre két történetet is elmesél, amely két különböző idősíkban játszódik. Kicsit korábban azt írtam, hogy mellőz minden divatos klisét, hát úgy látszik, hogy ezt a két idősíkost mégsem, de ez igazán megbocsátható, ha a történet remek. Ez pedig az volt.
Mindkét történet helyszíne ugyanaz: az Egyesült Királyság-beli Bath, meglehetősen ismert fürdőváros. Az egyik történet a második világháború idején játszódik, 1942-ben, és hősnője Jilly, a környék megbecsült orvosának és tanárnőjének egyetlen lánya. Kicsit visszahúzódó, akár magányos is lehetne, ha nem lenne életvidám barátnője, Ivy, aki a háborús körülmények között is megtalálja a szórakozást. Jilly egy bombázás alkalmával elveszíti szüleit, s hogy a történet ne legyen ennyire egyszerű, teherbe esik egy hadba vonuló szinte ismeretlen fiatal férfitől, aki a későbbiekben minden felelősséget elhárít. Jillynek leányanyaként kell szembenéznie a kor előítéleteivel, a háború viszontagságaival és a nincstelenséggel.
A másik történet a jelenben játszódik, pontosabban 2017-ben. Laura épp kisebbik lányát viszi a kollégiumba, amikor véletlenül rájön, hogy férjének viszonya van azzal az ügyvédnővel, aki a férfi építkezési vállalatának ingatlanügyeit intézi. Bár érezte, hogy házasságukban valami nincs rendben, Laura mindezt a céggel járó hercehurcára fogta, az izgalomra, hogy a súlyosan asztmás lányuk kirepül a fészekből és abban reménykedett, hogy idővel dolgaik rendeződnek. Most pedig egyszerűen nem tud mit kezdeni az új helyzettel, a rengeteg szabadidővel és azzal sem, hogy miután férje kiköltözött a házból, neki magának kell valamilyen jövedelemforrás után néznie. És ekkor előveszi a nagyi receptjeit, hogy azt tegye, amiben a legjobb: főzzön, befőzzön és vendégül lásson.
   Hogyan kapcsolódik a két történet egymáshoz? Egyszerűen! A második világháború idején játszódó történet Jilly-je Laura nagyanyja, ő nevelte anyja halála után és kis háza (csupán kilencvenvalahány négyzetméteres apróság) ugyanazon a hatalmas telken áll, ahol Laura lakik. Tulajdonképpen a nagy ház Jilly családi tulajdona, melyet átengedett Laurának és családjának. Jilly a történet jelenében is aktív szereplő.
A kialakult helyzetben a családi ház is veszélyben van, mert Dom, a férj, többszörösen megterhelte kölcsönökkel, Laura pedig jóhiszeműen mindent aláírt, amit a férje az orra alá dugott.
Hogy elneyeri-e a másik nő bütetését, amiért szétzilált egy családot? Nem. Az ügyvédnő egy nagyon magának való, érzelemszegény személy, nem vágyik tartós kapcsolatra, sem családra. Neki az egész üzleti viszony volt extrákkal, melyből előbb-utóbb kiszállt volna, s csak a karrierje érdekli
Nagyon kedveltem a történetet, annak ellenére, hogy voltak hiányosságai. Első sorban a szereplők kora + eltelt idő + korkülönbség matematika sehogy nem akart kijönni. Egy idő után fel is adtam, hogy megtudjam tulajdonképpen hány éves Jilly, Laura, vagy bárki más a történetben, mert teljesen belezavarodtam.
Az is kicsit zavaró volt, hogy mindkét történetben kötelezően kellett lennie egy legjobb barátnőnek, abból a bizalmas fajtából, aki mindent tud a másikról, már szinte családtag. Nem baj, ha az ember lányának van egy-két ilyen barátja, csupán a helyzet ismétlődése zavart.
Amit egyáltalán nem szerettem, az a végén megjelenő idős férfi-epizód volt. Teljesen felesleges volt és sajnálatos módon adott a történetnek egy olyan végkifejletet, ami nálam erősen a giccs határát feszegette.
Ezeket a negatívumokat mellőzve ez egy remek könyv volt, nagyon kedveltem és ajánlom azoknak a felnőtt nőknek, akik megcsömörlöttek már a sablonos történetektől. De ízlések és pofonok…





Kapcsolódó bejegyzések:





2019. augusztus 12., hétfő

Kristan Higgins – Zöld út a szerelemhez


Kék Gém 2


A ​harmincöt éves Honor Holland élete romokban hever. Nem elég, hogy a gyermekkori szerelme nem hajlandó feleségül venni, a férfi a vitájuk után valaki mást jegyez el. Honor a csalódás elől legszívesebben a munkába menekülne, a családi kupaktanács azonban inkább életre és párkeresésre ítéli. Ennél pedig nincs is nehezebb egy olyan kisvárosban, mint Manningsport. Vagy talán nem nézett elég alaposan körül a helyi bárban? 
A pultot ugyanis egy feltűnően jóképű brit professzor, Tom Barlow támasztja, akinek igencsak kapóra jönne egy ízig-vérig amerikai feleség. A férfinak nemsokára lejár a munkavállalói vízuma, így zöldkártyát kell szereznie, hogy az Egyesült Államokban és a nevelt fia közelében maradhasson. 
Adott tehát egy nő, aki féltékennyé akarja tenni a volt szerelmét – vagy legalábbis nem akar lemaradni mögötte –, és egy férfi, akinek mihamarabb meg kell házasodnia. Honort és Tomot az isten is egymásnak teremtette, a bonyodalom pedig ott kezdődik, amikor ezt maguk is elkezdik komolyan így gondolni.
Az Esküvő újratöltvében megismert hóbortos Holland család ezúttal sem hazudtolja meg magát. A felhőtlen kikapcsolódást a romantikus díszletek között olykor ügyetlenül mozgó, igazi fanyar humorral megrajzolt karakterek garantálják.


General Press, 2019
Eredeti cím: The Perfect Match, 2013



Kedvelem Kristan Higgins írásait, legalábbis eddig kedveltem. Könnyed stílusban írt, enyhén erotikus történetei szórakoztatnak és nem kevés humort is tartalmaznak. Nem igazán verbálisat – tehát nem találkozhatunk szellemes párbeszédekkel –, hanem inkább a helyzeti humort alkalmazza. Eddig. Mert most esetleg kínomban nevethettem volna.
A Zöld út a szerelemhez (s ha már kreatív könyvcímfodítás, akár Zöld kártya a szerelemhez is lehetett volna) az öt részből álló Kék Gém pincészetről szóló sorozat második könyve. Ennek ellenére önállóan is olvasható történet, mert van elég utalás az első részben történtekre ahhoz, hogy hiányérzet nékül olvasható legyen. De kár lenne, mert az én olvasatomban az első rész sokkal szórakoztatóbb volt ennél, ami már kínosan rágörcsölt nem egy, hanem egyenesen két komoly témára is, de akár három is lehetne, mert miért ne halmozzuk az élvezeteket.
Ha a Kék Gém pincészet, akkor természetesen ez a történet is a tulajdonosokról szól, a különc Holland családról. Ém legalábbis különcöknek találom őket: a nagyszülők állandóan marják egymást, s teszik ezt hatvan évi házasságon keresztül, az apa mintha egy párhúzamos univerzumban élne, ha a magánéletéről van szó, s az is kicsit fura, hogy míg fiúgyermek csak símán Jack, addig a Holland család lányainak “beszélő” nevei vannak, A legidősebb Prudence (óvatosság) – és Prudence minden, csak óvatos nem, majd következik Honor (becsület) és végül Faith (hit), akinek a türténetével már az előző részben megismerkedhetett a nagyérdemű. Nem nagy filozófia kitalálni, hogy most Honor következik, írja a fülszöveg is.
Akik olvasták a sorozat első könyvét, azok már ismerik a hősnőt. Ő a Kék Gém nevű családi borászat gazdasági vezetője. Mindent tud a bor-biszniszről és sikeres abban amit csinál. Látszólag az egész élete erről szól, de már az előző részben sejteni lehet, hogy azért neki is van magánélete és ahhoz természetesen egy férfi is jár. De erről a családja semmit sem tud, nem is sejt. Az egyetlen, akivel Honor megosztja ezeket az információkat az Dana, a fodrászatban dolgozó, kissé egocentrikus barátnője.

“Azon a napon, amikor Honor Grace Holland betöltötte a harmincötöt, ugyanazt csinálta, mint minden születésnapján.
Elment rákszűrésre.”

Ezekkel a mondatokkal kezdődik a könyv és Honor története. Mert ez a rákszűrés az, ami teljesen felforgatja az életét és egyik bonyodalmat hozza a másik után. Ó, nem! Honor egészséges és semmilyen alattomos kór nem fenyegeti, viszont orvosa elejt egy finom célzást az öregedő petesejtekről, biológiai óráról, mely vészesen ketyeg. Tehát meglobogtatta Honor előtt a vörös posztót, és ez a józan üzletasszonyból egy bepánikolt nőt csinált, akinek rögtön fontos lett a férjhezmenetel és a gyermekvállalás. Mi több, a petesejtjei átveszik élete felett az uralmat és szabályosan üzengetnek neki. Néhol ez vicces volt, máshol nagyon kínos, s tulajdonképpen E.L. James Anastasia Steele-jét és az ő bukfenceket hányó belső istennőjét juttatta eszembe.
A logikus következtetés az lenne, hogy Honor és titokzatos barátja már alapokra helyezik kapcsolatukat, mely bizont nagyon sok éve tart, csakhogy ez a kapcsolat Brogannal, a sármos celebfotóssal inkább barátság extrákkal, és Honornak nemcsak a férfiba kell csalódnia, hanem bizalmas barátnőjében is – mekkora klisé!
Honornak férj kell, a gépészmérnök Tom Barlownak meg zöld kártya, a többit könnyű kitalálni, ahogyan a történet végkifejletét is, bár míg oda eljutottam, azért volt néhány felesleges bonyodalom is. Igazándiból a férfi ragaszkodását sem értettem az úgynevezett nevelt fiához. A férfiak ijjesztően nagy hányada – le sem merem írni, hogy ez statisztikailag mit jelent – arra görcsöl rá, hogy a saját génjeit örökítse át az utódba, és nehezen, vagy egyáltalán nem fogadja el egy másik férfi gyermekét. Ez a társadalom fejlettségi fokától független, bár azt is el kell ismerni, hogy európai szinten minél keletebre jövünk, annál nagyobb ez a százalék. Tom Barlow pedig egy olyan gyermekért harcol, akinek esetleg a nevelőapja lehetett volna, aki őt hibáztatja anyja haláláért és tulajdonképpen egy elutasító kamasz. Ő az ok amiért az Egyesült Államokban akar maradni és nem tér vissza Angliába, kényelmes egyetemi állásába.
A cselekmény során az egész Holland család jelen lesz kisebb-nagyobb epizodikus szerepekben és természetesen jelen vannak a barátok is, tehát ez ismét egy sokszereplős történet.
Őszintén modom, hogy nagyon vártam ennek a könyvnek a megjelenését, mert az első részt kedveltem. Ezt már nem annyira. Túlságosan rágörcsölt a gyermekvállalás/ketyegő biológiai óra témájára. Meg a zöldkártya-téma sem volt piskóta. Többszörösen is szájba rágta, hogy illegális zöldkártyáért házasságot kötni és milyen büntetés vár azokra, akik mégis megteszik. S akkor még ott van a nagyszülők és az öregotthon szál, amivel nem igazán tudok mit kezdeni, a drámai megoldással sem, hogy a régi háznak le kellett égnie ahhoz, hogy az öregeket otthonba dugják – mert ott jobb lesz nekik! –, és hogy a hősök egymásra találjanak.
A következő rész a kocsmáros Colleen O'Rourke története lesz és jobb esetben is egy évet kell várni, míg magyar nyelven megjelenik. 
Nekem a Zöld út a szerelemhez egyszerolvasós, többet/mást vártam Honor történetétől, és nem szórakoztatott annyira, mint a sorozat első könyve. De természetesen ízlések és pofonok…


Kapcsolódó bejegyzés:





2019. július 19., péntek

Beth O'Leary – Az ágybérlő




Tiffy és Leon egy lakásban laknak. 
Tiffy és Leon ugyanabban az ágyban alszanak. 
Tiffy és Leon még sosem találkoztak…
Tiffynek egy olcsó albérletet kell találnia. Méghozzá azonnal. Leon éjszakánként dolgozik, és meglehetősen pénzszűkében van. A barátaik azt gondolják, hogy elment a józan eszük, de ők úgy érzik, megtalálták a tökéletes megoldást: amíg Tiffy dolgozik, a férfié az egyágyas lakás, a fennmaradó időben viszont a nőé. 
A helyzetüket tovább bonyolítja egy megszállott expasi, egy követelőző ügyfél, nem beszélve egy igazságtalanul bebörtönzött fivérről, így hamar rá kell jönniük, hogy ha jól akarják érezni magukat az otthonukban, akkor minden szabályt fel kell rúgniuk…



General Press, 2019
Eredeti cím: The Flatshare, 2019



“– Mindenki tudja, hogy a közös albérlet első aranyszabálya, hogy nem szabad együtt aludni a lakótárssal!”

Beth O’Leary neve teljesen ismeretlen volt számomra, míg a kiadó reklámozni nem kezdte könyvét. Mondjuk ez nem is csoda, hiszen Az ágybérlő a brit szerző bemutatkozó regénye. Angol nyelven is az idén jelent meg, tehát értékelendő az a gyorsaság, amivel a kiadó a magyar olvasók számára is elérhetővé tette. S mivel kedveltem, remélem, hogy a szerző következő könyvét is pont ilyen hamar olvashatom, de indulásból tudom, hogy erre legalább a jövő évig várni kell, hiszen akkorra várható az angol nyelvű megjelenés.
Ez az a típusú történet, amiről már a fülszöveg olvasása után mindenki tudja hogyan fog végződni: Tiffy és Leon a történet végére összejön és boldogan élnek míg meg nem halnak. Csakhogy az ami az ágymegosztás (senki ne gondoljon semmi sikamlósra, hiszen felváltva használják az ágyat!) és a boldog végkifejlet között történik az egyszerre vicces és szórakoztató, elgondolkodtató és meghökkentő. A nyilvánvaló kezdet és végkifejlet közé O’Leary egy meglehetősen eredeti történetet szőtt egy meglehetősen eredeti stílusban.
A történet váltott szemszögben íródott, a két főhős – Tiffy és Leon – meséli el felváltva. Eddig semmi új, ilyen típusú történetekkel tele a padlás. Itt viszont a két szereplő két különböző stílusban mesél: Tiffy a megszokott E/1-ben, párbeszédekkel és mindennel, ami a stílusra jellemző. Leon részei viszont forgatókönyv formában íródtak, ami első ránézésre kicsit meghökkentett, aztán hozzászoktam. S ezt a szerző még megfejeli a kettejük között váltott üzenetekkel is, ami egy újabb színfoltot visz a történetbe. No, de kicsit előreszaladtam a történettel, hiszen az üzenetváltásokig még össze kell költözniük.
Tiffy, a történet női hőse teljesen átlagos fiatal nő. Segédszerkesztőként dolgozik egy kis kiadóban, mely hobbitevékenységekről szóló könyveket ad ki. Bár jobban fizető munkát is találhatna egy nagyobb kiadónál, Tiffy nem vált, mert ő tényleg rajongásig szereti azt, amit csinál. Csakhogy közbeszólnak a piszkos anyagiak és egy még piszkosabb ex. Tiffy ugyanis évek óta olyan se veled se nélküled párkapcsolatban él(t) Justinnal, egy tehetős, nárcisztikus fazonnal, akinek kedvenc szórakozása az volt, hogy Tiffyt manipulálja, mocskos kis játékokat játszon vele és még jobban aláássa a fiatal nő amúgy is ingatag önbizalmát. Tiffynek – az épp aktualis szakítás alkalmával – Justin utasítására el kell hagynia a lakást és anyagi lehetőségeit tekintve, nem sok mindent engedhet meg magának.
Itt lép be a képbe Leon, a hospiceházi szakápoló, aki a több pénz miatt éjszakai váltásokat vállal. És jól jönne neki egy ágybérlő, hogy az onnan befolyt jövedelem egy abszolút alkalmatlan ügyvéd zsebébe vándoroljon. Ugyanis Leon öccsét bevarrták egy olyan dologért, amit el sem követett. Az öcsi kicsit zavaros múltja és színesebb bőre tökéletes bűnbakkot csinált belőle, Leon viszont hisz ártatlanságában és mindent megtesz, hogy sikerüljön megfellebezni a bírósági határozatot. S Leonnak barátnője is van.
Szükség törvényt bont alapon Tiffy beköltözik a kissé lepukkant házba, ahol a szomszédság is olyan lepukkant, amilyen maga az épület, ahol egész rókacsaládok tanyáznak a kukák körül, és elárasztja Leon agglegény-lakását a maga kis női kacatjaival… és a babzsákfoteljével. Hosszú ideig nem találkoznak, kommunikációjuk a lakás különböző pontjain hagyott üzenetekből áll, később főznek is egymásnak, míg egy nap Tiffy a vártál korábban érkezik haza és rányit Leonra. Hol máshol, a fürdőben, ahol Leon teljes natúr szépségében zuhanyozik.
Nagyon szótakoztató volt olvasni kettejük ismeretségének alakulását, azt, ahogyan magukon, egymáson és másokon is próbálnak segíteni, akár a barátaik közreműködésével is, ahogy az életeik alakulnak. Lényegében az egész történet nagyon kedvelhető, úgy a főhősök, mint a mellékszereplők szerethetőek az egy Justin kivételével. De nélküle a történet nem is lett volna kerek, hiszen hiányzott volna belőle a negatív hős. Mert Justin nem adja fel. Neki a szakítás csak egy újabb húzás a játszmájában és mikor rájön, hogy a játékot már nem ő irányítja és kedvenc játékszerét most már ténylegesen elvesztette, akkor újabb terveket kovácsol. Isten őrizzen az ilyen Justinoktól!
Ez egy remek történet volt barátságról, szerelemről, emberségről. Olvastatta magát, pörgött, néha vicces volt, máskor megható vagy elgondolkoztató. Mondhatnám azt is, hogy egy könnyed, nyárra való olvasmány – tehát pont aktuális lenne –, de ez azért sokkal több annál.
Imádtam!... és ízlések meg pofonok….



2019. július 3., szerda

Mary Alice Monroe – Ház a parton


Ház a parton 1



Amikor Cara elveszíti a chicagói állását, és szakít a barátjával, úgy érzi, az élete romokban hever. Épp jókor érkezik tehát az édesanyja telefonhívása, aki arra kéri, látogassa meg őt a mesés dél-karolinai tengerparton álló nyaralójában, és töltse vele a nyarat. Habár az anyjához fűződő viszonya korántsem felhőtlen, Cara visszatér a gyermekkora helyszínére. Ekkor még nem sejti, hogy ez a lépés gyökeres életmódváltást hoz számára. Nemsokára ugyanis magával ragadja a festői táj szépsége, a természet közelségétől a szíve kinyílik az új élményekre, és olyan érzésekre figyel fel a lelkében, amiket korábban sohasem engedett meg magának. A nyaraló felújítása közben esélyt kap arra, hogy kibéküljön az édesanyjával – de vajon sikerül-e megtalálnia önmagát és a régóta vágyott boldogságot?


General Press, 2019
Eredeti cím: The Beach House, 2002



Nem különösebben kedvelem Mary Alice Munroe írásait, olyannyira nem, hogy a korábban megjelent Nyári emlékek sorozatát végig sem olvastam, feladtam a negyedik rész elején, az ötödik pedig már szóba sem jöhetett. Arról a bizonyos "déli" világról ír, ami Scarlett O'Harának jól állt, kortárs történetként már kicsit bizarr és nem is tartozik az érdeklődési körömbe – még szórakozás szinten sem..
Azt szoktam mondogatni – s a blogon is már többször is leírtam –, hogy mindenki megérdemli a második esélyt is (azta! de nyálasan hangzik ez így!). Ez volt Mary Alice Monroe második esélye, hiszen mindenkivel előfordulhatott, hogy nem kedvelte egy szerző valamelyik írását, sorozatát, viszont egy másik könyvét igen.
Fura lenne a Ház a partonról azt mondani, hogy az azonos nevű sorozat része, indítókötete, akármije, hiszen csupán két könyvről beszélünk, s a szerző nem is mostanában írta őket, tehát tovább folytatások valószínűsége csekély, de nem lehetetlen. Igazándiból azt sem tudnám megmondani, hogy mivel lehetne ezt még folytatni, hisz ez a könyv is eljut a boldog végkifejletig, a következő pedig Toy történetét hozza – hogy kicsoda Toy, az kiderül majd a történet során.
Vitatható az, hogy miről is szól ez a történet, vagy éppen kicsoda a főhőse, mert Monroe annyi mindent zsúfolt bele kicsivel kevesebb mint ötszáz oldalba, hogy több könyv is lehetett volna belőle. Ez volt az egyik dolog amiért nem kedveltem ezt a történetet.
A másik dolog, ami határozottan idegesített az a párbeszédek hiánya volt. Van elég szereplő ebben a történetben, de a közöttük levő kommunikáció minimális, a történet nagy része leírásokból, belső monológokból és visszaemlékezésekből áll. Szó se róla, Monroe nagyon szépen fogalmaz – erre gondolom a fordító is rásegített a maga rátermettségével, de mindennek van egy határa.
S akkor ott van még az is ami egyenesen dühössé tett: a drága jó déli mentalitás, azaz egy nőnek egyetlen célja lehet az életben: jól férjhezmenni és hagyni, hogy a férj gondoskodjon róla, neki pedig egyetlen feladata lenne, kiszolgálni a teremtés koronáját és mindenben alávetni magát az akaratának és döntéseinek. Aki pedig másképp gondolkodik vagy  – Uram bocsá! – másképp cselekedik, az megvetésre méltó, büntetést érdemel. A bennem lévő feminista és dolgozó nő szabályos viszketegséget kapott ettől. Helló! Hol élünk? A sötét középkorban?
Igen, tudom, hogy a történet fikció, viszont azt is tudom, hogy a valóságban is nagyon is jelen van ez a mentalitás, az úrinő fogalma, mely generációról generációra öröklődő – mondjuk a mi tájainkon kevésbé (bár nem kizárt), de a nyugati társadalom tehetősebb részeiben annál inkább.
Nos, a történet egyik szereplője, Olivia (Lovie a történetben) Rutledge egy ilyen déli úrinő. Azt hiszem az életben nem gyűlöltem ennyire hősnőt, mint őt, és egyetlen pillanatig sem tudtam sem szimpátiát, sem sajnálatot érezni iránta, s ami azt illeti mentegetőzéseit és motivációját sem tudtam elfogadni. Ugyanis Olivia Rutledge hagyta, hogy erőszakos férje terrorizálja őt és gyermekeit, végignézte, amint ugyanaz az erőszakos fazon bátalmazza gyermekeit, hagyta magát kisemmizni vagyonából és ami számomra megbocsáthatatlan: különbséget tett gyermekei között csupán csak azért, mert az egyik fiú volt, a másik meg lány. És aki még az utolsó tulajdonáról is gondolkozik, kire hagyja, netán a fiától származó unokákra? Vagy a környezetvédőkre? 
   S mindezt, most, a huszonnegyedik óra utolsó perceiben el akarja intézni, jóvá akarja tenni. Mert Olivia Rutledge haldoklik, hetei vannak hátra és megszólalt a lelkiismerete. S hogy csinálja, hogy titkai ki ne derüljenek? Mert fél lábbal a sírban is az a legnagyobb gondja, hogy nehogy már a külvilág fele mutatott tökéletességére folt essen.
   A környezetvédelem – helyesebben a határtalan teknősimádat – volt amivel szintén túlzásba esett a szerző – legalábbis az én olvasatomba. Szép dolog a környezetvédelem, a veszélyeztetett fajok mentegetése, de aki ezt a saját gyermeke elé helyezi… Azt is megértettem, hogy ez volt Olivia mentsvára, de talán nem kell az ilyesmit a fanatizmusig elvinni. Én is szeretem a kutyákat-macskákat, de attól még a gyermekemet nem egy állatfajról neveztem el, mint Olivia. Lányát ugyanis Carettának hívják, ami az álcserepes teknős tudományos neve, Olivia pedig fanatikus teknősmentő.
Említettem már, hogy a történetnek rengeteg szereplője van, hiszen ugyanolyan fontos szerephez jut Cara, Olivia lánya, aki húsz év után tér haza a szigetre és teljesen más mint anyja, valamint Toy, a tizenéves lány, akit Olivia befogad a házába. S mellettük felbukkannak a család további tagjai, régi barátok s természetesen a teknős-brigád tagjai is.
Összességében ez a történet a déli mentalitásról szólt és a környezetvédelemről… meg agymosott, önbecsülés nélküli nőkről, és minden sorát gyűlöltem. Az hiszem, lassan kijelenthetem, hogy Mary Alice Monroe nem nekem írja történeteit, de hát nem vagyunk egyformák... meg ízlések és pofonok...



Kapcsolódó bejegyzések: